helyzetjelentés

 Hát, gyerekek. Már ha van még itt valaki. Három éve nem írtam blogbejegyzést, és ez a három év egy szép, hosszú út volt azon a közmondásos rolleren. Kicsit félek ezt múlt időbe tenni, mert az univerzum humorérzéke olyan, amilyen - majd keresztbe teszem az ujjaimat.

Bemelegítésnek megtekintettem a draftjaimat, amelyek létezéséről egyébként teljesen megfeledkeztem. Ha kíváncsiak vagytok, miről nem sikerült épkézláb posztot eszkábálnom:

Read More

néhány könyv januárból

Új taktikám, hogy rendszeres írásra szoktassam magam: a havi mazsolázó. Nem az összes, amit a hónapban olvastam, de néhány, amiről van mit mondanom. A folytatásban szó lesz egy századfordulós kanadai szerző biográfiájáról, egy memoársorozatról, amely az ötvenes évek Londonjának kikötői negyedébe kalauzolja az olvasót, egy háborús regényről amelynek a szerzőjét nálunk csak úgy ismerik, "ja, aki a Lassie-t írta", a svéd néplélekről és egy indiai-brit-görög receptgyűjteményről. Mindez természetesen a szokásos, a témához zavarbaejtően nem kapcsolódó fejléckép kíséretében. 

Read More

2020 - ez is... megvolt

2020 volt az az év, amit szerintem a legjobb lesz úgy, ahogy van, elfelejteni. Nekem legalábbis. Ha minden mást kizárok, és csak könyves szempontból nézem, akkor is a "meh" a legpozitívabb, amit el tudok róla mondani. Ha az újraolvasásokat nem számítjuk, 74 könyvet olvastam, hármat félbehagytam, egyet pedig áthoztam az új évbe. Most, hogy visszanézem a listát, ebből körülbelül egy tucat az, ami nyomot is hagyott bennem. A legidegesítőbb az, hogy a többire sem mondanám azt, hogy rossz könyvek, csak éppen... leginkább már csak a hangulatukra emlékszem. 

Read More

a svéd közmondások igazságáról

Mottó mára: "Smaken är som baken, delad."

Figyelem már pár éve a mindenféle irodalmi díjak körül rendszeresen fel-feltámadó biliviharokat - de csak messziről - jó messziről. Mostanra sikerült egy Álláspontot kialakítanom velük kapcsolatban.  Mégpedig: vitatkozhatunk napokig azon, hogy de ő miért, de miért most, de miért azért, ésatöbbi, de egyrészt: kinek van ennyi energiája? Másrészt meg, figyelj, ha ez a pali hajlandó egy kazal pénzt adni egy írónak jutalmul egy általad fércműnek tartott írásért, az az ő baja, nem?

Read More

gyilok és halcsont - az Ambrózy-sorozatról

Az Ambrózy-sorozattal való viszonyomat leginkább egy igen vad rodeóbika-menethez hasonlítanám: nagyon le akart dobni, én viszont eldöntöttem, hogy fenn maradok, még ha tapadókorongokat kell is növesztenem hozzá.

Én nyertem, de nem volt egyszerű. Az első kötet kivételével - amit, mondjuk, lehet, hogy nem egy tömegrendezvényen kellett volna kiolvasnom - őszinte élvezettel olvastam a sorozat mindegyik részét, de azért nem egészen azt kaptam, amit szerettem volna. Megfigyeléseimet "Iron Tadpole" fedőnevű bűntársam javaslatára a sorozathoz illő formában közlöm.*

Read More

az év mazsolái - 2017

Elkezdtem írni egy bejegyzést arról, hogy hányféleképpen lehet egy könyv emlékezetes, példaként az idei olvasmányaimat használva, de szerencsére a harmadik bekezdés után rájöttem, hogy ez még engem sem érdekel. Helyette kaptok egy 2017-es "legjobb öt" listát, kis kitérőkkel. Jó lesz? Jó hát.

Azt, hogy "legjobb öt", temészetesen nem úgy kell érteni, hogy objektív irodalomtudományi szempontok szerint ezek a könyvek a legjobbak azok közül, amelyeket az idén elolvastam, mert efféle válogatásra nemcsak alkalmas nem vagyok, de hajlandó sem. De ha végigfutok az éves listán, ezekről vannak a legmarkánsabb emlékeim.

Read More

bitch, please, avagy a könyvértékelésekről

Könyvértékelést írni nehéz. Annyira, hogy én például sokszor neki se állok. De könyvértékelést olvasni sem mindig könnyű. Nem azért, mert minden értékelés szubjektív (még az is, amit a szerzője hűvösen tárgyilagosnak tart), hanem mert sok olvasó mintha nem gondolkodna el rajta, hogy mi az, amit jogosan lehet számon kérni a történettől vagy a szerzőtől. 

Az alábbiakban néhány kedvenc példám következik. A jogász olvasók kedvéért előre leszögezem, hogy emlékeimre/mások emlékeire támaszkodva írtam őket össze, egyiket sem egy konkrét értékelésből idézem. De valahol, valamikor mindegyikre láttam példát.

Read More

nehéz megzabolázni

A könyvespolcot, mi mást?

"An Old English word for library was “bōchord”, which literally means “book hoard”, and honestly I really think we should go back to saying that because not only does it sound really fucking cool, but it also sort of implies that librarians are dragons." (via nancybirch)

Tegye fel a kezét, aki szerint elég helye van otthon a könyveinek! Na ugye. Mondjuk pont most mesélte el egy barátom, hogy most hogy költöznek, csak néhány igazán nagy kedvenc könyvet tartanak meg papírkiadásban, a többit elajándékozzák, és megveszik helyette e-könyvben. Nem tagadom, praktikus ötlet, engem azonban, aki albérletről albérletre hurcolom magammal a majdnem teljes olvasói múltamat (beleértve egy-tíz mesekönyvet is), konkrétan kilelt a hideg a gondolattól.

Viszont az is igaz, hogy nincs lakás, amelynek tágíthatók lennének a falai (a gumiszobás poénokat most mellőzzük, ha lehet), szóval az embernek valahogy keretet kell szabnia. Most elárulok néhány trükköt, amelyek esetleg segíthetnek a könyváradat megállításában  vagy legalábbis az áradatot lomhán csörgedező patakká csökkentik.

Read More

esküdni mertem volna, hogy tegnapelőtt még 2016 volt

Oké, tudom. Egy évig fel se néztem a blogra. Nem ígérem, hogy idén jobb leszek, mert a feltételek nagyjából ugyanazok, mint tavaly, de igyekszem. Hogy mégis legyen valami nyoma 2016-nak idefent, leporoltam a tavalyi évzáró booktag-et, amit tavaly a moly nagyobbik fele kitöltött, a kisebbik pedig masszívan rühellt. Akinek van kedve, érezze magát kíhívva rá, akár a poszt alatt hozzászólásban is szívesen várom a saját listátokat.

Egyébként roppant büszke vagyok magamra, mert rekordot döntöttem, és csak 13 könyvet vettem egész évben. Rossz hír, hogy még így is a végére értem a lakás könyvtároló kapacitásának. Szintén nagyon büszke vagyok rá, hogy Algernon és én már 11 tételt teljesítettünk a Je suis snob  kihíváshoz készült listáról, bár a tizenkettedikbe (Esterházy Harmonia Caelestis-e) még beletörhet a bicskánk.

Persze ez is egy megoldás. 

© Last Lemon Productions Ltd., 2014

Frankfurtot hagyjuk. A németek még mindig nem tudnak kávét főzni.

Teljesítettem tovább a tavalyi könyves fogadalmamat, és végre elolvastam a hivatalos Gerald Durrell-életrajzot. Ez nem tett felhőtlenül boldoggá, de legalább okosabb lettem tőle.

Az idei könyves fogadalmam: várólistacsökkentés, de most komolyan. Még mindig van vagy negyven olvasatlan könyv a polcon. Ha ebből tizenötöt elolvasok, már elégedett leszek.

És akkor az aktualizált booktag:

Read More

Mert ha én tervezek...

No hát, három hónap úgy elrepült, mint a pinty, én meg gazdagabb lettem egy tanulsággal, miszerint: ha arra vársz az írással (bármi megírásával, vagy még inkább: bármivel), hogy előbb majd jól befejezed minden más teendődet, egy francos sort nem fogsz többet leírni, az garantált.

Amúgy meg az van, hogy továbbra sincs ihletem a retró meseposzt megírásához, de reménykedjünk, hogy egyszer majd lesz (hihihi, hahaha). De hogy felrázzam magam a tespedésből, megosztok veletek néhány teljesen összefüggéstelen gondolatot az idei olvasmányaimmal kapcsolatosan, csak mert... csak. Hogy ne unatkozzatok. Vagy hogy öt nap nonstop bejgli- és zserbópusztítás után végre valami konstruktívat is csináljak. Igen, ez sokkal jobban hangzik.

Read More

Most már rögvest, de tényleg

Miután mindent listába szedtem, bedobozoltam, kijavítottam, lefordítottam, kiválogattam, korrektúráztam, elküldtem, összeraktam és stócokba rendeztem, na azután megkapjátok a retró meseposztot, amit beígértem. Az anyag már megvan:

Azért hagytam benne egy rejtélyes darabot is. Bár ha valaki felismeri a csücskéről...

U.i.: A mobilos képszerkesztő szűrői rém furcsák. Csak mondom.

Read More

Itt tényleg sárkányok vannak

Rákaptam arra - feltehetően a hőség miatt: a laptop melegít -, hogy mindenfajta szöveg első vázlatát kézzel írjam meg, több részletben, nem ritkán éjszaka. Aztán amikor vissza akarom olvasni, mindig fogom a fejem: több oldalas kusza szöveg, eszelős áthuzigálásokkal, a margón saját magamnak szóló megjegyzések (olvashatatlanul – ilyenek, hogy „srkorr mnye!!!”; csak legalább tudnám, milyen nyelven gondolkodtam éppen), szóval kész káosz az egész. Szóval most itt ülök három jegyzetlapnyi vázlat fölött, és mire-gondolt-a-költőt játszom saját magammal.

Innen: straydogsbite.tumblr.com

Mivel elkapott iránta a nosztalgia, és egyébként is röhejesen hosszú ideje halogatom, ebben a bejegyzésben Naomi Novik Temeraire-sorozatáról fogok írni. Novik maga is egy nagyon érdekes személyiség, ez a sorozata meg pláne. Már a műfaji besorolással is bajban vagyok. Legyen mondjuk, alternatív történelmi fantasy. Nem egészen pontos, de azért eléggé. Novik gyakorlatilag fogta azokat a dolgokat, amelyeket szeretett: a napóleoni háborúkat, a Vitorlák Korát (és a vitorlás kalandregényeket) meg a sárkányokat, és összegyúrta őket egy valóságba. Lehet, hogy eredetileg abból indult ki, hogy mennyire menő lenne, ha Napóleon és ellenfelei sárkányokkal végrehajtott légicsatákban csapnának össze, de szerencsére nem elégedett meg ennyivel. 

Read More

86. Ünnepi Könyvötnap

Szóval. Könyvhét. Így egy hónappal utána már ideje írni róla, nem?

A tavalyinál több okból is kedvetlenebbre sikeredett nekem az idei könyvünnep, sőt még a vicces sztorik nagy részét is elfelejtettem időközben (kivéve a bankettet - a bankettet nem lehet elfelejteni), úgyhogy nagyrészt a zsákmány ismertetésre fogok szorítkozni.

Read More

Eddig megvolnánk (avagy a poszt-könyvfeszt poszt)

Ilyen posztom sem volt még, de egyszer mindent ki kell próbálni. Amúgy tudom, hogy egy rettenetes perszóna vagyok, aki csúfosan elhanyagolja a blogját (is) - pedig két poszt is félkészen áll január óta, de egyszerűen egyiket sincs agyam befejezni.

Na de. Nita hónapok óta röhög rajtam, mert idén, úgy látszik, én vettem át a helyét a "szerezzünk be elborzasztó mennyiségű könyvet minél rövidebb idő alatt" játékban - nem vicc, eddig 15 vásárolt és 11 ajándék kötetnél tartok, ami különösen mulattató annak fényében, hogy a) nincs több hely a könyvespolcaimon, b) nincs több hely a lakásban további könyvespolcoknak. Most viszont elétek tárom a feszten beszerzett könyvek listáját, és végérvényesen bebizonyítom, hogy én egy komoly, felelősen gondolkodó nő vagyok, aki tud mértéket tartani.

Hallom ám, hogy röhögtök.

Read More

Az vagy, amit olvasol - nyugtalanító, nem?

Mostan akkor legyen egy olyan, hogy metaposzt az olvasnivalóimról és rólam, mert olyan még nem volt. Meg mert hetek óta próbálok összehozni egy épkézláb könyves posztot, de olyan az agyam, mint egy lyukas mogyoró.

Nem olvasok részrehajlóan, legalábbis zsáner tekintetében nem. Időnként valamelyik ismerősöm ingatja a fejét egy sort, miszerint, hihetetlen, hogy én milyen sokféle könyvet olvasok (a feje feletti gondolatbuborékban: "amatőr" - ő bezzeg specializálódott), hogy van nekem erre időm (ugyanott: "naplopó, bölcsész"). Erre azt tudom mondani, hogy gyógyíthatatlanul kíváncsi vagyok, rettentő gyorsan olvasok, és hogy valami elképesztő, mennyi ideje van az embernek, ha nincs élete.

Read More

Sok könyvnek sok az alja

A mai grátisz jótanács: ha valaha is nagyon unatkoznátok, és arra gondolnátok, hogy időtöltésül random böngészitek egy kicsit az Amazont – ne tegyétek. Nemcsak mert sosem kapjátok vissza azt az elvesztegetett órát az életetekből, hanem azért is, mert az emberi agyat még mindig nem lehet tartós egészségkárosodás nélkül kihipózni.

Aki ismer, azt tudja, hogy nem szoktam elszaladni az elsőre kissé agybetegnek tűnő, abszurd humorú (vagy csak szimplán abszurd) dolgok elől. Végülis Plants vs Zombies-t játszom, kétszer véginéztem a robotsárkányos Sherlock Holmes-feldolgozást (oké, egyszer végignéztem, másodszor elaludtam rajta, míg a barátaim néma döbbenettel függtek szemeikkel a képernyőn), és azon kevesek egyike vagyok, akik tényleg szeretnének egy példányt a megejtő című I Could Pee on This, And Other Poems by Cats című verseskötetből.

Szóval szeretem azt hinni, hogy én már semmin nem fogok meglepődni. Oké, szerettem azt hinni, de aztán, ugyebár, meghoztam ez a kolosszálisan rossz döntést az Amazonon való szörfözésről, és találtam pár egészen egyedi alkotást.

Figyelem! Tovább olvasni csak saját felelősségre...

Read More

A rajzszén veszélyes állat

“Imagination is the real and eternal world of which this vegetable universe is but a faint shadow.” - William Blake

Valamikor 1989 és 1991 között a királyi tévében bemutatták A hegy gyomrában című 8 részes új-zélandi ifjúsági horrorkalandsorozatot. Ha valakinek a címről nem ugrana be: ez volt az a sorozat a frusztráló, telepatikus ikerpárral, a piros és kék színű világító kristályokkal és az űrből érkezett, világuralomra törő spagetti-emberekkel, akiktől minden jóérzésű gyermeket a frászt tördelt. Na, ha valaki esetleg további telepatikus ikrekre vágyna, akik megmentik a világot, akkor itt van a neki való szellemi táplálék – ráadásul jóval kevésbé ijesztő változatban.

Ha valaki netán arra kíváncsi, hogy miért kezd bele valaki az én koromban egy ifjúsági fantasy-sorozatba, annak először is azt válaszolnám, hogy ez egy rendkívül hülye kérdés, másodszor azt, hogy csak, harmadszor pedig azt, hogy aki nem kíváncsi egy olyan fantasyre, akinek a két szerzője közül az egyik angol irodalmat és kreatív írást oktat az egyetemen, a másik pedig hosszú ideig volt kitéve olyasmiknek, mint a Doctor Who, az egészen egyszerűen nem tudja, hogy kell élni.

Read More

A brit, aki kényelmetlenül sokat tudott

Ford Madox Ford: Parade's End (BBC Books, 2012)

"Parade's End is virtually alone of the male writing of the 1920s in affirming the ascendance of women and advocating a course of graceful withdrawal from dominance for men."

--- David Ayers

Nem is tudom, hol érdemes elkezdeni egy bejegyzést a Parade's End-ről. Talán a felszínes tényeknél. 
Igen viharos volt a viszonyom ezzel a könyvvel. Egyfelől, mert akkora, mint egy tégla, így igen nehéz magaddal hurcolászni, de egy idő után már az is kihívást okoz, hogy az olvasása közben milyen testhelyzetet vegyél fel. Másfelől mert tele van olyan szavakkal, amiket szerintem utoljára kb. Ford használt egy irodalmi narratívában. Harmadfelől mert a szorgosan alkalmazott stream of consciousness technika illetve a szintén gyakori időbeli ugrások miatt tíz körömmel kell kapaszkodni olvasás közben, nehogy lemaradj. Többek közt ezen okokból rendszeres időközökben az agyamra ment a könyv, ilyenkor marokszámra pörgettem át a lapokat, csak hogy egy kis szünet után visszatérjek ugyanarra a pontra, és mély élvezettel olvassam el azt, amit az imént agresszívan átlapoztam. Szóval így valahogy.

De megéri. Mármint az összes szenvedés. Kapsz érte jó szereplőket - igazi, háromdimenziós, szerethető-utálható szereplőket - egyszerre fogod szeretni és utálni őket, csak szólok -  társadalomrajzot és társadalomkritikát egyszerre, lövészárok-lélektant, oldalakon át tartó filozofálgatást, aprólékos, bonyolult nyelvezetet, meg ilyesmiket.

Nem fogsz kapni romantikát  - vagy legalábbis nem annyit, mint amennyit feltételeznél a fülszöveg alapján -, és pörgős cselekményt sem. Bocs. De jobb az ilyesmit előre elmondani.

Read More

Good fair és más hasonlók

A legutolsó bejegyzésem minden idők legalacsonyabb olvasottságát produkálta, úgyhogy ezennel felhatalmazva érzem magam rá, hogy arról írjak, amiről csak akarok. Úgy kell nektek.

És amiről írni akarok: könyvfeszt, valamint előrehaladásom a Benedict Cumberbatch Irodalmi teljesítménytúra listán.

Read More

Világvége, de most repülővel

És kérem szépen, megkaptam az első építő jellegű kritikákat. Ez mérföldkő. Kedves cimborám, Laci szerint csupa olyan könyvről írok, amiket rajtam kívül senki nem olvasott, így senki nem tud hozzászólni. Jogos, de az ízlésemmel nem tudok mit csinálni. Anya szerint viszont - igen, én kikérem anyám véleményét, lehet kacarászni - jó, jó, de ebből nem tudom meg, hogy én el akarom-e olvasni ezt a könyvet. Szintén jogos. Egyelőre nem tudok vele mit kezdeni. Gondolom, megpróbálhatnék kedvcsináló jellegű bejegyzéseket írni, de fogalmam sincs, hogy kéne nekiállni, így egyelőre marad a magam szétszórt stílusa. 

Akárhogy is, a mai könyv Peter Heller The Dog Stars című posztapokaliptikus regénye, amely magyarul a Maxim kiadónál jelen meg, Kutya csillagkép címen. Nem vagyok túl járatos ebben a témakörben, de azért olvastam Merle-től a Malevilt, illetve Az út is megvolt Cormac McCarthy-tól. Heller könyvét főleg az utóbbival szokás (előnytelenül) összehasonlítani, már csak azért is, mert még élénkebben él az olvasóközönség emlékezetében, mint a Malevil. Erről az összehasonlításról még lesz szó.

Read More