2020 - ez is... megvolt

2020 volt az az év, amit szerintem a legjobb lesz úgy, ahogy van, elfelejteni. Nekem legalábbis. Ha minden mást kizárok, és csak könyves szempontból nézem, akkor is a "meh" a legpozitívabb, amit el tudok róla mondani. Ha az újraolvasásokat nem számítjuk, 74 könyvet olvastam, hármat félbehagytam, egyet pedig áthoztam az új évbe. Most, hogy visszanézem a listát, ebből körülbelül egy tucat az, ami nyomot is hagyott bennem. A legidegesítőbb az, hogy a többire sem mondanám azt, hogy rossz könyvek, csak éppen... leginkább már csak a hangulatukra emlékszem. 

Az emlékezetes kivételek közé tartozik az Ezüstkéz, az Ólomerdő-sorozat befejező kötete, ami - különösen az első kötet első kiadásához képest - frissítően kiábrándultra és gótra sikerült. A karakterek zseniálisan összetetté nőttek, semmi nem fekete-fehér, ráadásul a kötet közepén van egy olyan csavar, aminek nem szabadna működnie, és mégis működik. Határozottan az év egyik fénypontja. Csendben reménykedem, hogy lesznek kiegészítő novellái.

A tavaszi bezárkózás alatt A borostyánszemű nyúllal tereltem el a figyelmemet, nos, gyakorlatilag mindenről, amivel semmi kedvem nem volt foglalkozni. Nem egy cselekményes mű, viszont család-, művészet- és kortörténet egyszerre. Soha életemben nem hallottam még sem az Ephrussi családról, sem a necukékról, nem olvastam a tizenkilencedik századi pénzarisztokrácia szalonkultúrájáról, és soha ilyen átélhető leírását nem kaptam annak, hogy milyen az, amikor egy élő ember a történelem bizarr fricskáinak sorozata révén közjogilag megszűnik létezni. Nem egy vidám olvasmány, de hát az április sem volt valami vidám.

A maga sajátos módján szórakoztató volt a Mindenem, amelyben bölcsészek vívják akadémiai élet-halál harcukat, miközben kiteregetik az irodalmi- és családi szennyest. Van benne egy roppant jó gondolatmenet az irodalomtudományi tanulmányok lélekromboló hatásáról. Ez egyébként egy krimi. Bölcsészekkel. Mit ne mondjak, kell hozzá egy bizonyos fajta habitus, és ezt bölcsészként mondom. 

A tényirodalmi kötetek közül Romsics meglepően kompakt, de nagyon alapos Magyarország története című munkája vitte a prímet. Romsics okos, elfogulatlan és könnyen érthető, a kötet pedig tökéletes arra, hogy a meglévő tudásunkat felfrissítsük, kiegészítsük, és felfedezzük azokat a mintákat és gócpontokat, amelyek a mai napig meghatározzák, tematizálják, összeterelik és szétválasztják a magyar közéletet.

Az év egyik kiemelkedő what the fuck-élménye volt a Terror, és ezt a megállapítást nem bóknak szántam. Maradjunk annyiban, hogy ha ez metafora volt, akkor elszállt a fejem fölött, ha pedig nem, akkor meg szintén.

Egy csomó régi kedvencet is újraolvastam az évben - kellett valami kapaszkodó. A legjobban a Sárkánydárda-könyvek újraolvasásától rettegtem, mert mi van, ha nem olyan, mint amilyenre emlékszem. És tényleg nem olyan, de szerencsére ez egyáltalán nem ártott neki. A zsáner mindenestül túlhaladt ezeken a könyveken, és ennyi év után elég nehéz visszahelyezkedni abba a tudatállapotba, amikor az egész fantasy még csillogóan új, felderítetlen terület volt a számomra, de... megérte.

Tasslehoff és a Surranók Szent Elűző Kiskanala azért továbbra is verhetetlen. Gondolkodom rajta, hogy kinevezek egy kanalat hasonló célra, mert valljuk be: lenne mit elűzni.