A legutolsó bejegyzésem minden idők legalacsonyabb olvasottságát produkálta, úgyhogy ezennel felhatalmazva érzem magam rá, hogy arról írjak, amiről csak akarok. Úgy kell nektek.
És amiről írni akarok: könyvfeszt, valamint előrehaladásom a Benedict Cumberbatch Irodalmi teljesítménytúra listán.
Megvolt a könyvfeszt - nem mondom, voltak pillanatai, amelyeket ajkamon mosollyal, ám szívemben a gyilkosság hő vágyával éltem át (meg olyanok is, amelyeket a vak és süket pánik állapotában, de ezt hagyjuk). Szigorúan az olvasó szemszögéből azonban elégedett vagyok. Csodálatosan tudtam maga tartani az egykönyves fogadalmamhoz, mégpedig úgy, hogy szemérmetlenül csaltam: technikailag ugyanis tényleg csak egy könyvet vettem a feszten magán, mivelhogy ugye a két ötszáz forintos spontán beszerzés nem számít, az Ólomerdő a névnapi ajándékom a szüleimtől, két másik könyv ajándék volt, kettőt pedig a feszt előtt vettem meg. Ha. Ezt csináljátok utánam.
Külön történet a fesztiváli dedikálásaimé: Tomáš Zmeškalt például egy fél órás körsprint után gyakorlatilag elütöttem a D épület lépcsőjén, majd ellihegtem neki, hogy mennyire imádom a könyvét, miközben ő próbált nem röhögni. Egyébként - bár ennek semmi köze az előbbiekhez - Zmeškal marha magas.
Aztán ugye ott van az abrosz-gate, amelyről jót vagy semmit.
Szerencsére mindenkivel sikerült összefutni, akivel szerettem volna - külön hálám Gabye-nek a sütiért (életmentő volt), Bridge-nek (a nyomor szereti a társaságot), Közveszélyes Krumpliszedőnek (ő tudja, miért) és Bogasnak, amiért osztozott a vasárnapomban.
Egyéb, olvasással összefüggő frontokon egész jól állok, bár értékelni semmi kedvem. Főleg a Cumberbatch Irodalmi Teljesítvénytúra könyveire koncentrálok - van az a sanda gyanúm, hogy senki nem fogja időben teljesíteni a kihívást, így legalább nekem mint kihívástulajnak le kellene tennem valamit az asztalra. Áprilisban két drámát és két regényt is sikerült kipipálnom a listáról, bár a drámák csak újraolvasások voltak. Újra felfedeztem magamnak a Szentivánéji álom második felét - nem is értem, miért nem tartottam eddig viccesnek.
A regények közül a Twelve Years a Slave nagyon tetszett - szerintem remek könyv, szinte sajnálom, hogy nem lehettem tanúja a korabeli fogadtatásának, mert biztos vagyok benne, hogy szórakoztató botrány volt. Dióhéjban, egy Solomon Northup nevű férfi - a szerző - igaz története, aki egy úgynevezett "free black", vagyis olyan színesbőrű amerikai, aki szabad polgárként született (bőven az amerikai polgárháború előtt járunk) New York államban, és akit harminc-egynéhány éves korában, sikeres gazdálkodóként, virtuóz zenészként, férjként és két gyerek apjaként egyszerűen elraboltak, délre vittek és eladtak rabszolgának. Ne izguljatok, 12 év után megszabadul. A könyv maga amúgy egy rendkívül intelligens, minden új benyomásra fogékony, biztos ítélőképességű ember narrációja, amely komoly szög lehetett a koporsójában annak a közkedvelt korabeli felfogásnak, miszerint a feketék még hálásak is lehetnek azért, hogy a fehérek rabszolgaként tartják őket, hiszen olyan egyszerű elméjűek, hogy maguktól úgysem tudnának életben maradni. Nem csoda, hogy tíz éven belül a fejükre dőlt az egész rendszer. Őszintén, csodálom az amerikaiakat - bárcsak bennem is meglenne ez a könnyed banditizmus, aminek az égisze alatt megfér egymással az, hogy egyfelől azt énekeljem, hogy o'er the land of the free, másfelől könnybe lábadt szemmel gondoljak az amerikai Dél nagyszerű értékeire és hagyományaira.
Jön (elvileg) a Suszter, szabó, baka, kém, illetve a War Horse, bár fogalmam sincs, miért sietek.
0 comments:
Megjegyzés küldése