A rajzszén veszélyes állat

“Imagination is the real and eternal world of which this vegetable universe is but a faint shadow.” - William Blake

Valamikor 1989 és 1991 között a királyi tévében bemutatták A hegy gyomrában című 8 részes új-zélandi ifjúsági horrorkalandsorozatot. Ha valakinek a címről nem ugrana be: ez volt az a sorozat a frusztráló, telepatikus ikerpárral, a piros és kék színű világító kristályokkal és az űrből érkezett, világuralomra törő spagetti-emberekkel, akiktől minden jóérzésű gyermeket a frászt tördelt. Na, ha valaki esetleg további telepatikus ikrekre vágyna, akik megmentik a világot, akkor itt van a neki való szellemi táplálék – ráadásul jóval kevésbé ijesztő változatban.

Ha valaki netán arra kíváncsi, hogy miért kezd bele valaki az én koromban egy ifjúsági fantasy-sorozatba, annak először is azt válaszolnám, hogy ez egy rendkívül hülye kérdés, másodszor azt, hogy csak, harmadszor pedig azt, hogy aki nem kíváncsi egy olyan fantasyre, akinek a két szerzője közül az egyik angol irodalmat és kreatív írást oktat az egyetemen, a másik pedig hosszú ideig volt kitéve olyasmiknek, mint a Doctor Who, az egészen egyszerűen nem tudja, hogy kell élni.

Ami az első kötet alaphelyzetét illeti, most sem tudnám jobban megfogalmazni, mint tavaly januárban az első kötetről írt értékelésemben: adva van egy kiskamasz ikerpár, akik gondosan rejtegetik a tényt, hogy életre tudják kelteni a rajzaikat, nem sejtve, hogy ezt nagyjából mindenki - köztük az őket egyedül nevelő képzőművész édesanyjuk, valamint legalább kettő, de potenciálisan akár több titkos társaság is - már régen tudja. És aztán történnek dolgok, például kiderül, hogy az anyjuk, Sandie sincs titkok híján, ennek következtében pedig London háztetőin át kollektíven Skóciába menekülnek, miközben egy pasast meggyilkol egy festmény a Nemzeti Galéria alagsorában.

Most mondjátok azt, hogy nem hangzik jól.

Van még a trilógiában továbbá: skót tájszólás, vikingek, egy középkori kolostor, rendkívül sok mitológiai bestia, időutazás, egymással vetélkedő titkos társaságok, sátáni tervek a világuralom megszerzésére, és, ami a legjobb, rengeteg festmény és más képzőművészeti alkotás, olyan színesen és részletesen leírva, hogy szinte megjelennek az olvasó szeme előtt. Egyáltalán, a három kötet minden egyes sorából sugárzik az, hogy azok, akik írták, mélységesen szeretik azt, amiről írnak, legyen az Skócia, a művészet, a kapcsolat két testvér között, vagy akár azok az elképesztő marhaságok, amelyeket a felnőttek tekintélye ellen lázadó kamaszok generációi újra meg újra elkövetnek.

Az is igaz viszont, hogy a kivitelezés nem tökéletes. Helyenként rettenetes logikátlanságokba botlik az ember, a karakterek szörnyen sztereotipikusak - főleg a női karakterek. Ezeken kívül két dolog volt, amit nem tudtam hova tenni az első kötetben: az egyik a rengeteg, látszólag minden funkció nélküli szereplő, akiknek a kidolgozására a harmadik kötet végéig nem jut elég energia (de most tényleg), a másik pedig a szerkesztés módja. A kötetek ugyanis sok, de rövid, három-négy oldalas fejezetekből állnak, és az egyes fejezetek közötti váltások sokszor zavaróan élesek. Ez, valamint a szereplők alapvetően cselekedtető bemutatása, illetve a nagyon erős vizualitás számomra kifejezetten filmszerű hatást kelt, ami helyenként előnyös, helyenként meg, nos, nem az. Többször előfordul, hogy adott fejezetben szereplő konfliktus nem is annyira lezárul, hanem inkább befejeződik, a következő fejezet pedig időben vagy térben egészen máshol nyit, az olvasó meg csak ott áll, teljesen hülyén, és azon töpreng, hogy ez most mi volt. Ráadásul az is előfordul, hogy erre a kérdésére később sem kap választ.

Így befejező kötet után azt kell mondanom, hogy a fő problémám mégis az volt, hogy a főgonosz(ok)nak egyszerűen nem volt súlya, ráadásul rettentően antiklimaktikus módon végezték. Hogy is mondjam – izgultam, hogy mi fog történni, de egy percig sem izgultam azért, hogy mi történik a világgal, ha nem a jók kerekednének felül. De ez olyasmi, ami simán adódhat abból, hogy felnőtt olvasóként máshoz vagyok szokva – ezt már sosem fogom megtudni.

 

Tény, hogy a harmadik kötetre a sorozat sok gyermekbetegséget kinőtt, és még azt is elérte, hogy ne akarjam többé beásni Mattet, az egyik főszereplőt egy hangyabolyba. Őszintén beismerem, hogy az első kötet után nem hittem volna, hogy ez sikerülhet. Minden hibája ellenére van valami ezekben a könyvekben. Hogy ez a maga az alapkoncepció ötletessége, a rendkívül jól sikerült, képszerű leírások vagy egyszerűen csak a történet általános hangulata – esetleg mindez egyszerre –, azt döntse el mindenki magának.

Carole E. Barrowman – John Barrowman: Hollow Earth (Buster Books, 2012)

Carole E. Barrowman – John Barrowman: Bone Quill (Buster Books, 2013)

Carole E. Barrowman – John Barrowman: The Book of Beasts (Head of Zeus, 2014)