Többekről távirati stílusban

Rettenetes elhanyagoltam a blogot, és most is csak távirati stílusban térek vissza. Néhány könyv ugyan megérdemelne egy-egy hosszabb bejegyzést, de a blogmúzsa gyanúsan hallgat. Talán azért morcos, mert még mindig nem tudom a nevét. Van egyáltalán a bloggereknek múzsája? Védőszentje? Kabalaállata? Én mondom, valamijük kellene, hogy legyen.

Akárhogy is, nézzük a november közepétől január közepéig terjedő időszak termését.

Read More

Valami jár a fák tövén - Robert Holdstock: Mitágó-erdő

Robert Holdstock: Mitágó-erdő (Gabo, 2013)

Ez a könyv. A bennem lakó bölcsész úgy van vele, mint a macska, amelyik egy macskamenta-ágyásra bukkan: legszívesebben dorombolva belehemperegne. (Eredetileg a szalonképtelenebb "kutya és a séta közben talált galambtetem" analógiát terveztem használni - keskeny a határ a kettő között.)

Nem csoda, hogy ez a regény a Brit-szigeteken született, ott, ahol a feltételezett szakrális vonalak mentén még mindig állnak a kőmenhirek és a monumentális földsáncok, tökéletesen megférve a római kori provinciák határfalaival és a középkorból fennmaradt masszív sövényekkel, és ahol a viking, kelta, szász és normann legendavilág az évszázadok során folyamatosan újrateremtette és a maga képére formálta a kollektív emlékezet mélyén élő közös archetípusokat. És újrateremti most is, mert a Mabinogion, az Ulster-ciklus, a Lebor Gabála Érenn, Geoffrey of Monmouth és Walter Scott (és most csak a közismertebbeket említettem) egyenesen vezet Tolkienig (aki az óangol és kelta irodalomból kiindulva Anglia elveszett ősmitológiáját indult újrateremteni, és csak mellesleg jutott el A Gyűrűk Uráig), Holdstockig és sok más, előttem nagyrészt ismeretlen szerzőig. És ha hozzávesszük, hogy a Mabinogiont és a többit már a kora kereszténység írástudói rögzítették és minden bizonnyal formálták is lejegyzés közben, elgondolkodhatunk azon, mi veszhetett el az írásbeliség előtti őskelta-, vagy mit ne mondjak, annál is korábbi, középső kőkorszakbeli orális kultúrából. Kevés kultúrában maradtak fel ennyire erőteljesen a korábbi korok legendái - mi, magyarok, szinte mindent elvesztettünk, ami a vándorlások kora előtt történt, és nem tartottunk meg semmit azoknak a népeknek a szellemi hagyatékából sem, akik előttünk éltek a Kárpát-medencében. Persze azért nekünk is vannak olyan népmesei alakjaink, akik közös, mondhatni, interkulturális archetípusokon alapulnak - az álruhás igazságtevő nemes vagy a legerősebb vitéz -, de ezek már újkori változatok.

Read More

Apokalipszis, nem most

Neil Gaiman - Terry Pratchett: Good Omens (HarperTorch, 2006)

’You're Hell's Angels, then? What chapter are you from?'
’REVELATIONS, CHAPTER SIX.’ 

 --- Death, Good Omens

 Ez az a könyv, amiről a Lena nevű felhasználó a Goodreads-en azt írta, hogy nehéz nem szeretni egy könyvet, ami arról szól, hogy kerülnek veszélybe az Armageddonról szőtt tervek, mert egy kelekótya sátánista apáca elkeveri az Antikrisztust.

Ez egyébként így van. Megvan benne Sir Terry abszurd humora, Neil Gaiman narratíváinak kaján sötétsége és mindkettejük vonzódása az agyahagyott alaphelyzetekhez. Utóbbi alaphelyzet jelen esetben az alábbi.

Aziraphale, egy angyal, és Crowley, egy démon, hatezer éve dekkolnak a Földön az emberek között. A feladatuk legjobb képességeik szerint befolyásolni az emberiséget, ki-ki a maga természete szerint, és készülni az utolsó ítéletre. Nem, várjatok. Az Utolsó Ítéletre. A gond csak az, hogy hatezer földi év távlatából a Pokol és a Menny egyaránt kissé unalmasnak tűnik. Így aztán azon a napon, amikor a Sátán Freddie Mercury hangján felbúg Crowley autórádiójából, és megerősíti, hogy nemcsak hogy közel az Ítélet Napja, de Crowley-nak egyenesen kulcsszerepe van a tervekben, az utóbbi nem repes éppen az örömtől. Márpedig félszívvel csak félmunkát lehet végezni...

És ez még csak az első két fejezet. A többit olvassátok el magatok. 

Read More

Tengerre, brit!

Patrick O'Brian - Kapitány és katona (Magyar Könyvklub, 2004)

"Investigate and shoot down all snoopers — not vindictively, but in a friendly sort of way." — Fleet Admiral William "Bull" Halsey, Jr.

Egy 21 részes sorozat nyitókötete, 400 oldal tömény tengeri kalandozás a napóleoni háborúk korában, szórakoztató fő- és mellékszereplőkkel, kis drámával, közepes mennyiségű vérrel, morbid humorral, naturalisztikus részletekben tobzódva, zenei aláfestéssel.

Igazából már a nyitójelenettel megvett magának, amelyben Aubrey hadnagyot, Őfelsége haditengerészetének szépreményű és ambiciózus tisztjét egy estélyen a vonósnégyes hallgatása közben azzal vádolja meg a székszomszédja, hogy a muzsikába belefeledkezvén rossz ütemben veri térdén a taktust. Később azonban kibékülnek, és elmennek forró csokoládét inni. Aztán Aubrey-t előléptetik, megkapja első parancsnokságát, és különféle egzotikus tudományos megfigyelések és más izgalmak ígéretével lépre csalja újdonsült barátját, aki felcsap a hajó orvosának. Hát így valahogy.

Read More

Kisvárosi gyilkosságok Dávid Veronnal

Baráth Katalin: A fekete zongora (Agave, 2010)

Friss élménnyel jövök, kedves olvasók (vagyis az egy darab, hűséges Rézangyal - szeretünk, Réz!). Annyira friss, hogy még ki sem hűlt. Nem mintha ebben az időben bárminek is esélye lenne kihűlni, tekintve, hogy a levegő forró, a laptop forró, valamint alighanem az agyam is forró. Ilyen melegben még olvasni sem lehet rendesen, tiszta kínszenvedés egy helyben ülni is, hát még összpontosítani is bármire, ami egy pohár limonádénál bonyolultabb.

Baráth Katalin A fekete zongorája mindezeket figyelembe véve kellően könnyed olvasmánynak tűnt, na meg tudtam, hogy anyukám hamarosan kölcsönkapja a következő köteteket, és addig be akartam hozni a lemaradást. Egyébként igen, vele is van könyvklubunk - rendkívül gyümölcsöző együttműködés, amelyben felváltva vagyunk felbujtó és felbujtott, tekintve, hogy ő jó könyveket kap kölcsön, én meg kényszeresen vásárlok újabb és újabb köteteket, amik előbb vagy utóbb úgyis kikötnek nála. Mi már csak ilyen család vagyunk. Egyszer írok majd a nővéremről is, aki szintén jelentős érdemeket szerzett irodalmi nevelésemben, főleg mert remek könyveket lehetett csórni a könyvespolcáról.  

Szóval fogtam A fekete zongorát, kiültem az erkélyre a limonádé mellé, és hajrá.

Read More

Sztálingrádi szitakötők - könyvklub atyámmal II.

Vámos Miklós: Szitakötő - Nemzedékünk regénye (Európa, 2012)

Végre eljutottam eddig a könyvig is, alig fél év alatt, eddig dekkolt ugyanis a várólistámon. Mondjuk van olyan tétel, ami sokkal hosszabb ideje dekkol ugyanott, de hát ezt most hagyjuk. A várólista, mint tudjuk, olyan, akár egy malaclopó köpönyeg, sok bűnt elfed.

Azt hiszem, ez volt életem eddigi leghülyébb hasonlata.

A Szitakötő, azon túl, hogy Vámos kedvelt szerző mifelénk, azért került haza, mert a fülszövege beharangozta, hogy ez itten az ötvenes években született generáció egyetemes élet-és korrajza lesz, ez pedig mindig érdekes, különösen, ha a szüleid olyan kevéssé sztorizgatós típusok, mint az enyémek. Atya, aki ajándékba kapta, annak rendje és módja szerint ki is olvasta pár nap alatt, és megadta neki jó volt, de hülyén lett vége értékelést. Ez biztató volt, úgyhogy én is listára tettem.

A történet nem túl bonyolult: 1957-ben egy gyermektáborban összetalálkozik nyolc gyerek, és úgy döntenek, hogy márpedig ők innentől barátok lesznek, jóban és rosszban, amíg csak élnek. És ez történik. Közben elmúlik egy egész élet, hatvan év, és hogy micsoda hatvan év volt ez, arról mindannyiunknak vannak ilyen-olyan elképzelései.

Read More

Sztálingrádi szitakötők - könyvklub atyámmal I.

Lehetett valami a levegőben a Könyvhéten, mert alapos lökést adott az olvasási kedvemnek. A közvetlenül utána következő hétvégén egy-egy falásra bekajáltam két nem aprócska regényt: szombaton az Ingóköveket Lőrincz Judittól, vasárnap a Szitakötőt Vámos Miklóstól. Ilyenkor szoktak a futó ismerősök fanyalogni, hogy ja, biztos fel se fogtál belőle semmi, csak pörgetted a lapokat, én meg ilyenkor szoktam szendén mosolyogni, hogy fákjú. Maradjunk annyiban, hogy igen, én ezen a sebességen olvasok, már ha a feltételek adottak (például semmi mást nem kell csinálnom egész nap). És nem, nem árt meg az olvasási élménynek.

Lőrinczy Judit: Ingókövek (Ad Astra, 2013)

Most kezdhetném azzal, hogy az Ingóköveket már akkor kinéztem, amikor bejelentették, blablabla - mindenki ezzel nyit, komolyan, súlyosan kiszámíthatóak vagyunk. Bár tény, hogy így volt. Biztos vagyok benne, hogy volt, aki ellent tudott állni a magyar szerző regénye a sztálingrádi csatáról mágikus realista beütéssel felvezetésnek, de az nem én voltam.

Read More