Többekről távirati stílusban

Rettenetes elhanyagoltam a blogot, és most is csak távirati stílusban térek vissza. Néhány könyv ugyan megérdemelne egy-egy hosszabb bejegyzést, de a blogmúzsa gyanúsan hallgat. Talán azért morcos, mert még mindig nem tudom a nevét. Van egyáltalán a bloggereknek múzsája? Védőszentje? Kabalaállata? Én mondom, valamijük kellene, hogy legyen.

Akárhogy is, nézzük a november közepétől január közepéig terjedő időszak termését.

"’I found a dead body in the cucumber patch,' I told them.

'How very like you,' Ophelia said, and went on preening her eyebrows.”

--- Alan Bradley,  The Sweetness at the Bottom of the Pie

Alan Bradley Flavia de Luce-sorozatának első két kötete, a The Sweetness at the Bottom of the Pie és a The Weed that Strings the Hangman’s Bag, majdnem tökéletes megelégedésemre szolgált. Rendkívül hangulatos könyvek ezek, helyszínük a konvencionális második világháború utáni vidéki Anglia, szereplőik a nagyon nem konvencionális de Luce család, élükön a tizenegy éves Flaviával (ha valaki azt hinné, hogy ez a név szokatlan, azzal közölném, hogy Flavia nővéreinek nevei Ophelia és Daphne). Flavia vegyész, zseni és nyomoz, mindezt kellemesen fanyar egyes szám első személyű elbeszélésben teszi. Úgy nézem, hogy az egyes kötetek aktuális főszála mellett a mélyben izgalmas átívelő történetszálak rejlenek Flavia családjának múltjával kapcsolatosan, és ez engem egyre jobban érdekel. Szerencsére még van pár kötet. Az egyetlen kifogás, amit fel tudok hozni, az az, hogy az agyam nem és nem veszi be, hogy Flavia tizenegy éves. Hiteltelen – és nem azért, mert okos. Ha Bradley azt mondja, hogy, mondjuk, Flavia tizenhárom éves, mindjárt könnyebben elhiszem. Olvassátok el, és megértitek, miért.

 -  Miért kérdezel ilyeneket? 

 -  Hogy megtudjad – felelem.

 -  Mit? 

 -  Mindent. Túlságosan könnyű semmit sem tudni – mondom.

 --- Jorge Semprún, A nagy utazás

Úgy látom, az olvasók két táborba tömörülnek Semprún A nagy utazása kapcsán: vannak, akik szerint remek, többek közt mert az idősíkok közt csapongó, töredékes, szabad gondolatfolyamot idéző elbeszélésmódja van; és vannak, akik szerint rémes, főleg ugyanezért. Én, bevallom, az első csoportba tartozom. Nem esett nehezemre követni az időbeli változásokat, élveztem az elbeszélő pimasz, fiatalságában egyszerre arrogáns, rezignált és tárgyilagos látásmódját, és különösen élveztem, hogy a témát – a második világháborút, a francia ellenállást és a haláltáborokat – most nem egy maquis vagy egy üldözött zsidó, hanem egy „vörös spanyol” egészen új nézőpontjából ismerhetem meg. Nem egy cselekményes könyv, nem „olvastatja magát” a kifejezés hagyományos értelmében, de az arra fogékonyaknak nagy élmény.

“I got to thinking that poems were like people. Some people you got right off the bat. Some people you just didn't get - and never would get.” 

--- Benjamin Alire Sáenz, Aristotle and Dante Discover the Secrets of the Universe

 

Kamaszkor, filozófia, identitáskeresés a hetvenes (hetvenes? remélem, jól emlékszem) évek külvárosi Amerikájában, latin-amerikai szereplőkkel. Lassú, gondosan fogalmazott, nem különösebben cselekményközpontú elbeszélés.  Jókat lehet filózni a szimpatikusan hülye nevű főszereplők egy-egy gondolatmenetén, a metaforikus szekrényekben pedig egy egész kollekció családi csontváz lakik. Kár, hogy több okból is kevés az esélye a magyar megjelenésnek – annyira jó ritmusa van a szövegnek, vagy nem is tudom, hogy mondjam; egyike azon könyveknek, amiknek szívesen megpróbálkoznék a fordításával. Plusz, a borító durván jó.

“Conflict resolution,' said Nightingale. 'Is this what they teach at Hendon these days?'
'Yes, sir,' I said. 'But don't worry, they also teach us how to beat people with phone books and the ten best ways to plant evidence.” 
--- Ben Aaronovitch, Rivers of London

Ha Aaronovitch jön előbb, és nem Benedict Jacka, akkor a Taken helyett most a Rivers of London lehetne az ügyeletes kedvenc urban fantasy-kötetem. Azért a második hely is nagyon szép.

A narrátor szellemes és önironikus, London él körülötte – még az Amerikai istenek-jellegű vonásokat is gond nélkül bekajáltam. A cselekmény az utolsó percig fenntartja a feszültséget. No, mondjuk, az utolsó előttiig – valahogy az utolsó egy-két fejezet nálam kicsit leült.

És ebből is van folytatás. Vajon merre lehet vinni ezt a sztorit? Muszáj megtudnom.

“Whistler,' Manet called. 'How's your mother?” 

--- Christopher Moore, Sacré Bleu: A Comedy d'Art

Ez az a könyv, amiben híres impresszionista és poszt-impresszionista festők froclizzák egymást, miközben a főszereplő Lucien, pék és szépreményű festő, barátjával, a roppant fesztelen Henri Toulouse-Lautrec-kel Párizs utcáit, kávézóit, sikátorait, bordélyait és alagútjait járja egy vörös hajú nőt, egy titokzatos és visszataszító kis embert, egy szamarat, több festményt és egy, az emberiséggel egyidős rejtély megoldását keresve.
Igen, pont olyan agyament, mint hangzik. Egyébként egy kissé trágár szerelmes levél a festészethez, remek hangulattal, szerethető szereplőkkel és poénokkal. Nekem ugyan a Biff is tetszett Moore-tól, de ez valami egészen más. Angolul legalábbis.