Elkezdtem írni egy bejegyzést arról, hogy hányféleképpen lehet egy könyv emlékezetes, példaként az idei olvasmányaimat használva, de szerencsére a harmadik bekezdés után rájöttem, hogy ez még engem sem érdekel. Helyette kaptok egy 2017-es "legjobb öt" listát, kis kitérőkkel. Jó lesz? Jó hát.
Azt, hogy "legjobb öt", temészetesen nem úgy kell érteni, hogy objektív irodalomtudományi szempontok szerint ezek a könyvek a legjobbak azok közül, amelyeket az idén elolvastam, mert efféle válogatásra nemcsak alkalmas nem vagyok, de hajlandó sem. De ha végigfutok az éves listán, ezekről vannak a legmarkánsabb emlékeim.
Az elvarázsoltak brutális történet, tele szörnyekkel, de olyan módon megírva, hogy az olvasó, ha nem ragaszkodik feltétlenül a "racionális" történetmondáshoz, és legalább egy kicsit fogékony a nyelv különféle árnyalataira, sír a gyönyörűségtől. Szerző és
fordító ritka, csodálatos egymásra találása - csak azért nem írom, hogy mágikus, mert azzal lebecsülném a mögötte rejlő erőfeszítést. Rétegirodalom, holott a tömegeknek sem ártana elolvasni.
A király békéje igazi, klasszikus heroikus fantasy, minimális mágiával, nagyon jól sikerült narrátorral. Akár alternatív történelmi fantasynek is
tekinthető, én legalábbis élveztem, hogy próbálom beazonosítani a nép- és helyneveket. Remek csatajelenetek vannak benne, ráadásul észrevétlenül sokat tanul belőle az ember a lovas harcmodorról. A szereplők nevei között mondjuk nagyon könnyű eltévedni.
A
Jön Mordor és felfal minket, avagy a szlávok titkos története a közép-kelet-európai road movie irodalmi megfelelője, naivan arrogáns narrátorában pedig egy kis önkritikával nagyon könnyű ráismerni önmagunkra. Nem mint egyénre, inkább mint egy hasonló geo- és társadalompolitikai helyzetben lévő nemzet egy képviselőjére. Mindemellett a humora meglepően kompatibilis az enyémmel, és ez sokat számít.
A könyv, amit eredetiben nem tudtam, magyarul pedig nem mertem elolvasni: a
Beartown. Egyfelől tipikus Backman, másfelől pedig a tökéletes összefoglalója annak, amiért nagyjából egyforma hőfokon szeretem és gyűlölöm a jégkorongot, vagy pontosabban: a jégkorong kultúráját. Hatalmas katarzis volt a számomra, és ezt nem könnyen ismerem be.
Az utolsó kakukktojás, mert még nem fejeztem be - hátravan úgy száz oldal -, de szabályosan fékeznem kell magam, hogy ne fogyjon el olyan hamar. A
The Bear and the Nightingale minden, amit eddig hiányoltam az általam olvasott, a szláv mitológián alapuló fantasy-regényekből, ráadásul alig engedi lankadni az olvasó figyelmét. Hangulatos, gondosan formált szöveg, és alig várom, hogy megtudjam, hogyan ér véget. Ha volt valaha "téli" olvasmányom, akkor ez az.
Futottak még: Esterházy Péter: Harmonia Caelestis (bravúros), Robert Holdstock: Lavondyss (sokkal jobb, mint az előzménye), Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás (
feelgood posztapokaliptika), és felsorolhatnék még legalább fél tucatot, de azt hiszem, lejárt a mosógép. Boldog új évet!
Buék! A The Bear and the Nightingale-nek örülök, tartottam tőle, de neked hiszek, hogy jó. :)
VálaszTörlésHát, ez még nem garancia semmire :) Kicsit mondjuk aggódom, mert állítólag az Alexandránál jön a magyar kiadás, márpedig nem vagyok benne biztos, hogy a decens fordítók közül bárki is hajlandó még nekik dolgozni, ez a szöveg pedig nem kezdőnek való.
VálaszTörlés