Lehetett valami a levegőben a Könyvhéten, mert alapos lökést adott az olvasási kedvemnek. A közvetlenül utána következő hétvégén egy-egy falásra bekajáltam két nem aprócska regényt: szombaton az Ingóköveket Lőrincz Judittól, vasárnap a Szitakötőt Vámos Miklóstól. Ilyenkor szoktak a futó ismerősök fanyalogni, hogy ja, biztos fel se fogtál belőle semmi, csak pörgetted a lapokat, én meg ilyenkor szoktam szendén mosolyogni, hogy fákjú. Maradjunk annyiban, hogy igen, én ezen a sebességen olvasok, már ha a feltételek adottak (például semmi mást nem kell csinálnom egész nap). És nem, nem árt meg az olvasási élménynek.
Lőrinczy Judit: Ingókövek (Ad Astra, 2013)
Most kezdhetném azzal, hogy az Ingóköveket már akkor kinéztem, amikor bejelentették, blablabla - mindenki ezzel nyit, komolyan, súlyosan kiszámíthatóak vagyunk. Bár tény, hogy így volt. Biztos vagyok benne, hogy volt, aki ellent tudott állni a magyar szerző regénye a sztálingrádi csatáról mágikus realista beütéssel felvezetésnek, de az nem én voltam.
Röviden azok kedvéért, akik nem olvasták a regényt: a II. világháború egyik ikonikus eseményét, a
sztálingrádi csatát követhetjük végig négy karakter, két német és két szovjet szemszögéből. Itt van Galler, a hiperfókuszált mesterlövész, Galina, az adrenalin-junkie pilótanő, Lindt hadnagy, aki eleve el se akart jönni ebbe az idióta háborúba, és az örök kisember, Vaszilij, aki legalább annyira szeretni a városát, mint amennyire fél a hatalmától. És van egy ötödik főszereplő, Sztálingrád. Igazi díva. Nem szereti, ha nem az övé az utolsó szó.
Lőrincz Judit elképesztően erős atmoszférateremtő képességgel bír. Ha hagyod magad, 400+ oldalon keresztül ott bolyongsz a rommá bombázott városban, a jellegtelenné rombolt utcák közt, kerülgeted az absztrakttá lőtt szobrokat, és közben azon töprengsz, hogy hova a fenébe mész tulajdonképpen, és minek?
Ebben a regényben mindenki a permanens úton levés és a permanens várakozás állapotában él, ráadásul a kettőt egyszerre. Utaznak a frontra, utaznak a Volga egyik partjáról a másikra, utaznak a házak között, és várnak, a következő napra, a következő golyóra, arra, hogy a következő út az utolsó lesz-e számukra vagy nem. Siess, hogy várhass, állítólag ez minden háború jelmondata. Közben persze egyáltalán nem tétlenek vagy passzívak - az Ingókövek nem statikus regény, és korántsem unalmas -, teszik a dolgukat, kis emberi drámákat élnek ár, amelyeket jókorára nagyít a háború díszlete, harcolnak és szerelmesek lesznek, keresnek és túlélnek, fáznak, győznek és vesztenek, de az olvasó egy idő után nem tud szabadulni a gondolattól, hogy bármit is tesznek a szereplők, nem számít. A háborút nem a szemben álló felek vívják, hanem a város és... valami. A sors? A révész? A Zeitgeist? Ki tudja?
Ez a könyv az egyike volt azoknak, amiket befejezés után azonnal továbbadtam atyámnak. Ő meg én könyveken és filmeken keresztül kommunikálunk a legjobban - tudunk máshogy is, de azért ez a mi igazi terepünk. Bizonyos dolgokban meglepően azonos az ízlésünk, mint például: Vérmacska (mulatságos, de öncélúan trágár), Trónok harca (omg wtf, nézzük meg inkább filmen), Die Hard (fuckyeah). Atya (hívjuk mondjuk így) nagy kedvelője a témába vágó műveknek, legyenek azok papír- vagy celluloidalapúak. A Szovjet vihar című dokumentumfilm-sorozat epizódjait például nagyjából annyiszor látta, ahányszor a History vetítette, legtöbbször velem együtt. Nem voltunk valami népszerűek otthon. A lényeg, hogy vannak elvárásai, és az Ingókövek mindet megugrotta. Két nap alatt. Amikor visszaadta, nem csak azt mondta, hogy ez jó volt, de késznek mutatkozott ideológiai vitát folytatni arról, hogy szerinte ki vagy mi volt pontosan Fjodor, márpedig nála ez a legmagasabb elégedettség kifejeződése.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése