Kisvárosi gyilkosságok Dávid Veronnal

Baráth Katalin: A fekete zongora (Agave, 2010)

Friss élménnyel jövök, kedves olvasók (vagyis az egy darab, hűséges Rézangyal - szeretünk, Réz!). Annyira friss, hogy még ki sem hűlt. Nem mintha ebben az időben bárminek is esélye lenne kihűlni, tekintve, hogy a levegő forró, a laptop forró, valamint alighanem az agyam is forró. Ilyen melegben még olvasni sem lehet rendesen, tiszta kínszenvedés egy helyben ülni is, hát még összpontosítani is bármire, ami egy pohár limonádénál bonyolultabb.

Baráth Katalin A fekete zongorája mindezeket figyelembe véve kellően könnyed olvasmánynak tűnt, na meg tudtam, hogy anyukám hamarosan kölcsönkapja a következő köteteket, és addig be akartam hozni a lemaradást. Egyébként igen, vele is van könyvklubunk - rendkívül gyümölcsöző együttműködés, amelyben felváltva vagyunk felbujtó és felbujtott, tekintve, hogy ő jó könyveket kap kölcsön, én meg kényszeresen vásárlok újabb és újabb köteteket, amik előbb vagy utóbb úgyis kikötnek nála. Mi már csak ilyen család vagyunk. Egyszer írok majd a nővéremről is, aki szintén jelentős érdemeket szerzett irodalmi nevelésemben, főleg mert remek könyveket lehetett csórni a könyvespolcáról.  

Szóval fogtam A fekete zongorát, kiültem az erkélyre a limonádé mellé, és hajrá.

Ókanizsa, 1912. Dávid Veronika papírbolti eladókisasszony csapnivaló romantikus
regénykezdeményeket írogat a pult mögött, miközben nagyszabású és izgalmas kalandokról álmodik - és próbálja leszerelni szerető édesanyját, aki folyvást azt firtatja, ugyan miért nem ment még férjhez az ő egyetlen leánya? Elvégre már 23 esztendős, botrányosan öreg hát a hajadonsághoz, ráadásul - horrible dictu - állásban van, kerékpárral jár, és minden nap együtt feketézik és pletykálkodik a helyi vendéglő balkézről való francia pincérnőjével. Skandalum. Még a végén kiderül, hogy feminista. Akárhogy is, Veronunkhoz egy nap bekopog a kaland, sőt, mit bekopog, egyenesen beesik az ajtaján, a hátában egy bugylibicskával, és ott vérzik el a lába előtt. A kalandot esetünkben Vilinek hívják, foglalkozását tekintve a falu bolondja, és a könyv harmadik oldalára már beadta a kulcsot. A tetszhalott kisváros életét alaposan felbolygatja ez a pikáns eset, elindul a pletykalánc, a keresztbegyanúsítgatás és a hülyébbnél hülyébb összeesküvések gyártása. Ráadásul a városba érkezik Veron gyermekkori hódolója, Remete Pista, valamint a szívdöglesztően fürtös hajú Losonczy huszárkapitány is...

Ebből valami fenomenálisan nagyszerű is kikerekedhetett volna, de sajnos - szerintem - nem így történt. Akár mert egy sorozat első kötetéről beszélünk, akár mert a szerző első "felnőtt" kötetéről úgy általában, akár... de nem, én nagyon reménykedem, hogy az első két indok valamelyikéről van szó. 

Elmondom, mi tetszett. Tetszett a koncepció. Tetszettek a szereplők, legalábbis jó részük. Mulatságosan, könnyű kézzel megfestett figurák, jellegzetes emberalakok: a vérmes és folyton a neje erényét féltő rendőrfelügyelő, a kicsit tétova, ámde atyai modorú orvos, a botrányosan jóképű és álszerény káplán, a korteskedő polgármester, a comic relief, az állomásra érkezőkre gyógyíthatatlanul kíváncsi vasutasné, satöbbi. Tetszett, hogy a szerző láthatóan rengeteg munkát fektetett a korszak és a környezet megfestésébe. Tetszett az az önkéntelen humor, amit mindebből fakadt.

Nem tetszett a keresett, jelzőkben túltengő, merev írásmód, a sokszor mesterkélt párbeszédek. Nem tetszett az, hogy a szereplők nem és nem tudtak századelejiek maradni. Erre a legtökéletesebb példa az olvasókör: nem és nem, nem létezik, hogy 1912-ben egy kisváros lakói (ráadásul ilyen tömegben, és ilyen vegyes összetételben) ilyen stílusban vitassanak meg egy verset, ráadásul pont Adynak ezt a zavarba ejtően talányos darabját. Egy apáca vezetésével. És kérem szépen, nem tetszett, hogy a könyv második harmadában rájöttem, ki a gyilkos! Mert ez azt jelenti, hogy nem jó a krimi, én ugyanis sosem jövök rá, ki a gyilkos. De tényleg. Soha. Nevetségesen könnyű félrevezetni, általában boldog önfeledtséggel gyanúsítom a kertészt a komornyik helyett és vice verza, hogy aztán a kötet közepén az egész nyomozásról elterelje a figyelmemet egy tájleírás vagy egy mulatságos mellékszereplő. Ha én rájövök, hogy ki a tettes, ott baj van. 

Nem tudom viszont eldönteni, hogy Dávid Veron maga tetszett-e vagy sem. Naiv, pozőr leányka, a kötet jó részében az orránál fogva vezetik, és mégis... végülis Jane Marple-t is láttuk riadt ifjú hölgyként, amint az első pofont kapja az élettől (és a férfinemtől), igaz, nem az isteni Agatha tollából, hanem egy kettős epigonéból, de... 

El fogom olvasni a következő kötetet, mert kíváncsi vagyok, kinövi-e a sorozat a gyermekbetegségeit, de meg kell hogy mondjam, valami sokkal jobbra számítottam.

Azért az a bónusz novella, amiben Veron letapossa Poirot hófehér lakkcipőjét, nem volt semmi. Nem volt jó, viszont rettentő mókás igen.