Sztálingrádi szitakötők - könyvklub atyámmal II.

Vámos Miklós: Szitakötő - Nemzedékünk regénye (Európa, 2012)

Végre eljutottam eddig a könyvig is, alig fél év alatt, eddig dekkolt ugyanis a várólistámon. Mondjuk van olyan tétel, ami sokkal hosszabb ideje dekkol ugyanott, de hát ezt most hagyjuk. A várólista, mint tudjuk, olyan, akár egy malaclopó köpönyeg, sok bűnt elfed.

Azt hiszem, ez volt életem eddigi leghülyébb hasonlata.

A Szitakötő, azon túl, hogy Vámos kedvelt szerző mifelénk, azért került haza, mert a fülszövege beharangozta, hogy ez itten az ötvenes években született generáció egyetemes élet-és korrajza lesz, ez pedig mindig érdekes, különösen, ha a szüleid olyan kevéssé sztorizgatós típusok, mint az enyémek. Atya, aki ajándékba kapta, annak rendje és módja szerint ki is olvasta pár nap alatt, és megadta neki jó volt, de hülyén lett vége értékelést. Ez biztató volt, úgyhogy én is listára tettem.

A történet nem túl bonyolult: 1957-ben egy gyermektáborban összetalálkozik nyolc gyerek, és úgy döntenek, hogy márpedig ők innentől barátok lesznek, jóban és rosszban, amíg csak élnek. És ez történik. Közben elmúlik egy egész élet, hatvan év, és hogy micsoda hatvan év volt ez, arról mindannyiunknak vannak ilyen-olyan elképzelései.

Cselekmény szinte nincs is, bonyodalom még kevésbé, de ennek a regénynek nem is ezt az erőssége, hanem a narráció. A beleélhetőség. Vámos tényleg megcsinálta, ez tényleg a nemzedéke regénye, mert az olvasó erőfeszítés nélkül lépkedhet ki-be a szereplőkbe és a történetbe. Segít, hogy a szereplők kissé elnagyoltak, a helyzetek tipizáltak. Az élettörténetek szaggatottak: hol meglódulnak, hol megállnak, az olvasó csak bizonyos kulcspontokon kapcsolódik be a "8ak" életébe. Azt, hogy éppen melyik évben járunk, inkább csak kikövetkeztethetjük a szövegből: abból, hogy ki milyen autóval jár, hol dolgozik, milyen zenét hallgat, hova utazik. Ez a fajta vázlatosság máshol kidolgozatlanságnak hatna, de itt tudatos írói eszköz: így bárki lehet szereplő, mert ez a regény akárkiről szólhatna, minden emberi sors ugyanezeket a köröket futja be, és a kor, amelyben élünk, csak díszletként (korlátként?) szolgál hozzá. Még a narráció nézőpontja is ezt erősíti: többes szám első személyben, miben hangzik el a nyolc barát története, mintha egyikünk lenne a narrátor. Ha azonban jobban megfigyeljük a szöveget, rájövünk, hogy egyikük sem a narrátor, a szövegben mind a nyolcan külső nézőpontból látszanak. Kicsoda akkor a narrátor? Az Írókám, aki a csak a regény utolsó harmadában lép színre? Az olvasó? A kollektív tudattalan?

Néhol vicces, néhol igen szomorú, de nagyon ismerős történet a Szitakötőé. Kis magyar félmúlt, nagy magyar valóság, ismerős konfliktusok, ismerős sorsok, ha máshonnan nem, hát mások történeteiből ismerősek. Hősök nélkül, látványos konfliktusok nélkül, válaszok nélkül, tessék csak továbbmenni, nem történt semmi, csak megszülettünk és majd meghalunk, közte meg valahogy eltelik az élet.

Egyébként tényleg nagyon hülyén lett vége. Ha a jövő tényleg egy soha véget nem érő tantrikus jógatanfolyamra fog hasonlítani, oda kell figyelnem, hogy még időben kiszálljak. A fene se akar mindenáron megvilágosodni.