Ugrás a fő tartalomra

Kiemelt

néhány könyv januárból

Új taktikám, hogy rendszeres írásra szoktassam magam: a havi mazsolázó. Nem az összes, amit a hónapban olvastam, de néhány, amiről van mit mondanom. A folytatásban szó lesz egy századfordulós kanadai szerző biográfiájáról, egy memoársorozatról, amely az ötvenes évek Londonjának kikötői negyedébe kalauzolja az olvasót, egy háborús regényről amelynek a szerzőjét nálunk csak úgy ismerik, "ja, aki a Lassie-t írta", a svéd néplélekről és egy indiai-brit-görög receptgyűjteményről. Mindez természetesen a szokásos, a témához zavarbaejtően nem kapcsolódó fejléckép kíséretében.  Az új évbe Mary Henley Rubio Lucy Maud Montgomery-ről írott monumentális monográfiája vezetett át. Rubio tudományos munkásságának Montgomery áll a középpontjában, részt vett az írónő naplóinak sajtó alá rendezésében, kritikai kiadások és esszékötetek szerkesztésében. Ezt a kötetet húsz esztendei kutatással alapozta meg, az eredmény pedig lenyűgöző - még ha nem is feltétlenül olvasóbarát. A kép, ami kötetből kir

Good fair és más hasonlók


A legutolsó bejegyzésem minden idők legalacsonyabb olvasottságát produkálta, úgyhogy ezennel felhatalmazva érzem magam rá, hogy arról írjak, amiről csak akarok. Úgy kell nektek.

Megvolt a könyvfeszt - nem mondom, voltak pillanatai, amelyeket ajkamon mosollyal, ám szívemben a gyilkosság hő vágyával éltem át (meg olyanok is, amelyeket a vak és süket pánik állapotában, de ezt hagyjuk). Szigorúan az olvasó szemszögéből azonban elégedett vagyok. Csodálatosan tudtam maga tartani az egykönyves fogadalmamhoz, mégpedig úgy, hogy szemérmetlenül csaltam: technikailag ugyanis tényleg csak egy könyvet vettem a feszten magán, mivelhogy ugye a két ötszáz forintos spontán beszerzés nem számít, az Ólomerdő a névnapi ajándékom a szüleimtől, két másik könyv ajándék volt, kettőt pedig a feszt előtt vettem meg. Ha. Ezt csináljátok utánam.
Külön történet a fesztiváli dedikálásaimé: Tomáš Zmeškalt például egy fél órás körsprint után gyakorlatilag elütöttem a D épület lépcsőjén, majd ellihegtem neki, hogy mennyire imádom a könyvét, miközben ő próbált nem röhögni. Egyébként - bár ennek semmi köze az előbbiekhez - Zmeškal marha magas. 
Aztán ugye ott van az abrosz-gate, amelyről jót vagy semmit. 
Szerencsére mindenkivel sikerült összefutni, akivel szerettem volna - külön hálám Gabye-nek a sütiért (életmentő volt), Bridge-nek (a nyomor szereti a társaságot), Közveszélyes Krumpliszedőnek (ő tudja, miért) és Bogasnak, amiért osztozott a vasárnapomban.

Egyéb, olvasással összefüggő frontokon egész jól állok, bár értékelni semmi kedvem. Főleg a Cumberbatch Irodalmi Teljesítvénytúra könyveire koncentrálok - van az a sanda gyanúm, hogy senki nem fogja időben teljesíteni a kihívást, így legalább nekem mint kihívástulajnak le kellene tennem valamit az asztalra. Áprilisban két drámát és két regényt is sikerült kipipálnom a listáról, bár a drámák csak újraolvasások voltak. Újra felfedeztem magamnak a Szentivánéji álom második felét - nem is értem, miért nem tartottam eddig viccesnek. 

A regények közül a Twelve Years a Slave nagyon tetszett - szerintem remek könyv, szinte sajnálom, hogy nem lehettem tanúja a korabeli fogadtatásának, mert biztos vagyok benne, hogy szórakoztató botrány volt. Dióhéjban, egy Solomon Northup nevű férfi - a szerző -  igaz története, aki egy úgynevezett "free black", vagyis olyan színesbőrű amerikai, aki szabad polgárként született (bőven az amerikai polgárháború előtt járunk) New York államban, és akit harminc-egynéhány éves korában, sikeres gazdálkodóként, virtuóz zenészként, férjként és két gyerek apjaként egyszerűen elraboltak, délre vittek és eladtak rabszolgának. Ne izguljatok, 12 év után megszabadul. A könyv maga amúgy egy rendkívül intelligens, minden új benyomásra fogékony, biztos ítélőképességű ember narrációja, amely komoly szög lehetett a koporsójában annak a közkedvelt korabeli felfogásnak, miszerint a feketék még hálásak is lehetnek azért, hogy a fehérek rabszolgaként tartják őket, hiszen olyan egyszerű elméjűek, hogy maguktól úgysem tudnának életben maradni. Nem csoda, hogy tíz éven belül a fejükre dőlt az egész rendszer. Őszintén, csodálom az amerikaiakat - bárcsak bennem is meglenne ez a könnyed banditizmus, aminek az égisze alatt megfér egymással az, hogy egyfelől azt énekeljem, hogy o'er the land of the free, másfelől könnybe lábadt szemmel gondoljak az amerikai Dél nagyszerű értékeire és hagyományaira.

Szintén a Teljesítménytúrára olvastam el Sarah Waters Tipping the Velvet című művét - az egyetlen pozitívum benne a Viktória-korabeli London underground queer társadalmának bemutatása, bár a magam részéről nem tudom, mennyire bízhatok a szerző hitelességében. Egyébként kínszenvedés volt a könyv, a hihetetlenül irritáló főszereplő miatt, aki amellett, hogy buta és önző, nulla tartással rendelkezik, és körülbelül minden második megnyilvánulásánál szerettem volna fejbeverni egy lapáttal. Persze mondhatjuk azt, hogy ha az írónak sikerült ilyen szélsőséges indulatokat kiváltania belőlem, akkor tulajdonképpen jól végezte a dolgát.

Jön (elvileg) a Suszter, szabó, baka, kém, illetve a War Horse, bár fogalmam sincs, miért sietek.

Megjegyzések