Ford Madox Ford: Parade's End (BBC Books, 2012)
"Parade's End is virtually alone of the male
writing of the 1920s in affirming the ascendance of women and advocating a
course of graceful withdrawal from dominance for men."
--- David Ayers
Nem is tudom, hol érdemes elkezdeni egy bejegyzést
a Parade's End-ről. Talán a felszínes tényeknél.
Igen viharos volt a viszonyom ezzel a könyvvel. Egyfelől, mert akkora, mint egy tégla, így igen nehéz magaddal hurcolászni, de egy idő után már az is kihívást okoz, hogy az olvasása közben milyen testhelyzetet vegyél fel. Másfelől mert tele van olyan szavakkal, amiket szerintem utoljára kb. Ford használt egy irodalmi narratívában. Harmadfelől mert a szorgosan alkalmazott
stream of consciousness technika
illetve a szintén gyakori időbeli ugrások miatt tíz körömmel kell kapaszkodni
olvasás közben, nehogy lemaradj. Többek közt ezen okokból rendszeres
időközökben az agyamra ment a könyv, ilyenkor marokszámra pörgettem át a lapokat, csak hogy
egy kis szünet után visszatérjek ugyanarra a pontra, és mély élvezettel olvassam el azt, amit az imént agresszívan átlapoztam. Szóval így valahogy.
De megéri. Mármint az összes szenvedés. Kapsz érte
jó szereplőket - igazi, háromdimenziós, szerethető-utálható szereplőket - egyszerre
fogod szeretni és utálni őket, csak szólok - társadalomrajzot és társadalomkritikát
egyszerre, lövészárok-lélektant, oldalakon át tartó filozofálgatást, aprólékos,
bonyolult nyelvezetet, meg ilyesmiket.
Nem fogsz kapni romantikát - vagy legalábbis nem annyit, mint amennyit
feltételeznél a fülszöveg alapján -, és pörgős cselekményt sem.
Bocs. De jobb az ilyesmit előre elmondani.
Kétségtelenül a legerősebb aspektusa a regénynek a
főszereplő, Christopher Tietjens alakja. Tietjens komoly, már-már sótlan
figura, csendben zseni, oszlopa a közigazgatásnak, a hadseregnek, mikor hol van.
De elvei vannak. Ez a közigazgatásban és a, nevezzük mondjuk így, reprezentáló társadalmi rétegekben
már-már jellemhiba. Ahogy a bátyja, Mark fizikailag kényszerít magára
mozdulatlanságot és némaságot a tetralógia utolsó részében, úgy köti magát
egész életében belülről gúzsba Christopher az elveivel, amelyekről maga is
elismeri, hogy kissé merevek: szerinte ő a 18. század embere. Szerintem ez
durva leegyszerűsítése a jellemének, de hát Chrissie nem éppen az elmélyült
önreflexió embere.
És Tietjens, ez a hallgatag, nagydarab,
tulajdonképpen rokonszenves ember hihetetlen negatív indulathullámokat vált ki
a körülötte lévő emberekből, jóformán minden erőfeszítés nélkül. A problémáinak
nagy része abból adódik, hogy egy hozzá tökéletesen nem illő nőt vett feleségül
– elvből; akkor sem hajlandó tőle elválni, amikor minden oka meglenne rá – elvből;
feltétel nélkül nagyvonalú – elvből; a végtelenségig korrekt – elvből; nem
hajlandó a saját maga védelmére kelni – elvből. És makacs. Ezt nem elvből.
Természetből.
A többi szereplő is él és lélegzik az olvasó
számára: a játszmázó, csupa indulat Sylvia; Valentine, aki emelt fejjel
vállalja a sorsát; a korlátolt Campion a röhejes osztályöntudatával; Edith
Ethel, aki szerintem még Sylviánál is jobban rászolgál a péklapátra, és Mark
Tietjens, akit még felcímkézni se nagyon lehet.
A regény tökéletes látlelete a korabeli brit
társadalomnak, és olyan tökéletesen vetíti előre a változásokat, amelyeket a
huszadik század okoz majd benne, mintha csak Tietjens egyik tévedhetetlen statisztikai
jóslatát olvasnánk. Egy olyan korba lépünk vele, ahol az évszázados társadalmi
megszokások fala már repedezik, és efelett egyesek hangosan sápítoznak és a
végítélet jövetelét jósolják, mások pedig hiszik, hogy a változások szükségesek
ugyan, de ők már túlságosan meggyökeresedtek a régi módiban ahhoz, hogy
átalakuljanak. Egy olyan korba, amelyben azok, akik megengedhették maguknak a
luxust, hogy távolról nézzék, bálványozták a háború ideáját, de felhúzták az
orrukat a valósága fölött; azok pedig, akik a közepében voltak, azzal
vigasztalták magukat – mint maga Ford is, aki a propagandaosztályról vonult be
a frontra –, hogy ez lesz a civilizált emberiség utolsó háborúja. Akiknek pechjük
volt, még megérhették, ahogy bebizonyosodik: tévedtek. Akiknek igazán pechjük
volt, azok elküldhették a fiaikat a következőbe.
Összességében, nem értem, miért nem lett Ford Madox
Ford felkapottabb író. Illetve értem, de hülyeségnek tartom. De én sok
mindennel így vagyok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése