És kérem szépen, megkaptam az első építő jellegű kritikákat. Ez mérföldkő. Kedves cimborám, Laci szerint csupa olyan könyvről írok, amiket rajtam kívül senki nem olvasott, így senki nem tud hozzászólni. Jogos, de az ízlésemmel nem tudok mit csinálni. Anya szerint viszont - igen, én kikérem anyám véleményét, lehet kacarászni -
jó, jó, de ebből nem tudom meg, hogy én el akarom-e olvasni ezt a könyvet. Szintén jogos. Egyelőre nem tudok vele mit kezdeni. Gondolom, megpróbálhatnék kedvcsináló jellegű bejegyzéseket írni, de fogalmam sincs, hogy kéne nekiállni, így egyelőre marad a magam szétszórt stílusa.
Akárhogy is, a mai könyv Peter Heller
The Dog Stars című posztapokaliptikus regénye, amely magyarul a Maxim kiadónál jelen meg,
Kutya csillagkép címen. Nem vagyok túl járatos ebben a témakörben, de azért olvastam Merle-től a
Malevilt, illetve
Az út is megvolt Cormac McCarthy-tól. Heller könyvét főleg az utóbbival szokás (előnytelenül) összehasonlítani, már csak azért is, mert még élénkebben él az olvasóközönség emlékezetében, mint a
Malevil. Erről az összehasonlításról még lesz szó.
A The Dog Stars egy kifejezetten hétköznapi ember története: a neve Hig, pilóta, szeret horgászni, van egy Jasper nevű kutyája, és egy repülőgéphangárban él valahol Colorado államban, egy Bangley nevű fazon társaságában, aki valahol Ton Jones és Bubba Rogowski között helyezkedik el a közveszélyes fegyverbazárosok képzeletbeli létráján. Hig és Bangley a túlélésre rendezkedtek be egy olyan világban, amelyben az emberiség 98 százaléka gyönyörűen belehalt egy mutáns influenzába. Hig kilenc éve él ebben a megváltozott világban, a kettejük által ellenőrzött terület határain járőrözik a repülőgépével, műveli a konyhakertet, őzre vadászik, időnként lelő pár betolakodót, és amikor úgy érzi, hogy kezd egy kicsit túl messze kerülni az emberségétől, felmegy a hegyekbe horgászni és a kutyájával beszélgetni. Egész jó kis mentális egyensúlyi állapotot alakít így ki magának. Amikor azonban ezt az egyensúlyt megbontja valami, Hig elindul egy teljesen irracionális küldetésre, megváltást találni vagy meghalni. Quelle surprise.
A nagy erénye ennek a könyvnek az, hogy szólhatna a túlélésért folytatott küzdelemről vagy a kialakult új világról, de nem teszi. Pontosabban nem ezek a kérdések állnak az elbeszélés középpontjában. Hig énben elmesél ugyan egy történetet, amiből megismerjük a hátteret, Hig múltját és a könyv tényleges cselekményét, de amellett a könyv ugyanilyen arányban szól magáról Higről is. Ez remek dolog, mert Hig igazán kellemes narrátor és szerethető karakter, így én például nem bántam azokat a részeket, amelyekben tevőlegesen kevés dolog történik azon túl, hogy Hig filozofál.
Részben emiatt gondolom úgy, hogy teljesen felesleges ezt a könyvet
Az úthoz hasonlítani, mivel nem ugyanaz az elbeszélés célja, és ebből kifolyólag nem ugyanazok az eszközei.
Az út a nyers túlélésről szólt, egyetlen magányos emberről, akinek egy célja mindenáron életben tartani a fiát. Ezt mutatta be a könyv, ehhez igazodott a takarékos, tömör, központozás nélküli elbeszélésmód: nincs idő civilizációs cifraságokra, a célra kell koncentrálni, takarékoskodni az energiával. A naturalisztikus és profán elemek középpontba állítása is a kontrasztot szolgálta, de ebbe most nem megyek bele, mert nem ez a könyv a téma. A
The Dog Stars arról szól, hogy Hig nem
túlélni, hanem
élni akar. Ezt gyönyörűen mutatja az elbeszélésmód: amikor Hig túlélő-üzemmódban van vagy zaklatott, a narráció szaggatott, a mondatok rövidek, gyakran elharapottak. Amikor viszont nem, Hig bőbeszédűbb, több a (remek) leíró rész. Szóval össze lehet hasonlítani a kettőt, de minek? Alma meg körte. Az, hogy az akciónak, a posztapokaliptikus hangulatnak és az elmélkedésnek ki milyen arányú keverékére bukik, úgyis egyéni ízlés kérdése.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése