néhány könyv januárból

Új taktikám, hogy rendszeres írásra szoktassam magam: a havi mazsolázó. Nem az összes, amit a hónapban olvastam, de néhány, amiről van mit mondanom. A folytatásban szó lesz egy századfordulós kanadai szerző biográfiájáról, egy memoársorozatról, amely az ötvenes évek Londonjának kikötői negyedébe kalauzolja az olvasót, egy háborús regényről amelynek a szerzőjét nálunk csak úgy ismerik, "ja, aki a Lassie-t írta", a svéd néplélekről és egy indiai-brit-görög receptgyűjteményről. Mindez természetesen a szokásos, a témához zavarbaejtően nem kapcsolódó fejléckép kíséretében. 

Az új évbe Mary Henley Rubio Lucy Maud Montgomery-ről írott monumentális monográfiája vezetett át. Rubio tudományos munkásságának Montgomery áll a középpontjában, részt vett az írónő naplóinak sajtó alá rendezésében, kritikai kiadások és esszékötetek szerkesztésében. Ezt a kötetet húsz esztendei kutatással alapozta meg, az eredmény pedig lenyűgöző - még ha nem is feltétlenül olvasóbarát. A kép, ami kötetből kirajzolódik, egy nagyon tudatosan építkező, tehetséges, erős, de lelkileg ugyancsak megterhelt nő képe. Nagyon sűrű szöveg, apránként haladós, de rengeteg információt nyújt nem csak Montgomeryről és a könyveiről, de a kor kanadai társadalmáról és irodalmi életéről is. Remek a képanyaga is. Nagyon sok új szempontot ad, ami miatt érdekes lesz újraolvasni nem csak az Anne-könyveket, de LMM többi kötetét is. 

Még decemberben néztem meg a Call the Midwife című BBC dráma első két évadát, aztán hirtelen felindulásból megrendeltem az alapjául szolgáló könyveket is. Mindkettő remek korrajz - a sorozatban persze besegítenek a kosztümök és a zene -, Jennifer Worth szórakoztató, egyszerre dokumentarista és szépirodalmi stílusát pedig sikerült a narráció segítségével átmenteni a filmre. Vanessa Redgrave hangja annyira telitalálat, hogy olvasás közben is őt hallottam a fejemben. A történetfolyam tele van szeretnivaló karakterekkel (Chummy!), épp elegendő mennyiségű drámával, és még a nyelvész énem is kapott némi csemegét: végre valaki érthetően bemutatta nekem a cockney nyelvjárást.

Nagyon régen el akartam már olvasni Eric Knight Légy hű magadhoz című háborús regényét - fogalmam sincs, miért. A címe miatt? Vagy mert kellemes emlékeim voltak a Lassie-ről? Ki tudja. Érdekes élménynek bizonyult. Nem feltűnően cselekményes könyv (a gyakorlottabbak már tudják, hogy ez nálam azt jelenti: szinte semmi nem történik benne, de arról hosszasan filozofálnak), tele - szerintem - sehová nem vezető mellékszálakkal, és a vége is elég lelombozó. A két főszereplő, Clive és Prue az elején elég sokat nyűglődik (Prue elég idegesítő), de egy idő után elkezdenek értelmes dolgokról monologizálni, ezzel egyfajta pillanatképet adva Knight 1941-es szellemi állapotáról. Már túl vagyunk Dunkerque traumáján, folyik az angliai légicsata, már bombázzák Londont, a német hadsereg pedig Moszkva alatt áll, az átlag angol pedig még mindig ott tart, hogy figyeljétek meg, fiúk, most már bármelyik percben beverhetjük a mocskos fritzek orrát. Hát, öhm.

Göran Everdahl fogta a skandi életmód-tanácsadó könyvek koncepcióját, kifordította, hozzárakott egy csomó jópofa, színes infografikát, kis színeseket a svéd életmódról és kultúráról, és máris kész volt a Lagom - vagy ahogy én hívom, a Zöld Lagom (megkülönböztetendő a Fekete-Fehér, Kék és Jujjkék Lagomoktól). Ő nem azt mondja el, hogyan kéne mindenkinek a svédek "pont jó" habitusa szerint élni, hanem azt, hogy jelenik meg a svédek mindennapi életében ez az egyesek szerint rokonszenves, mások szerint se hús, se hal alapelv. Közben megismerkedünk olyan svédségekkel, mint a hering, a működő szociáldemokrácia, az IKEA és Szent Luca napja. Everdahl könnyed, vicces, és ha itt-ott csipkelődik is, önmagát sem vonja ki a kedélyes kritika hatálya alól. Az élő bizonyíték rá, hogy lehet úgy is büszkének lenni arra, ami bennünket együtt svéddé, pirézzé, hottentottává vagy akármivé tesz, hogy közben nem ájulunk el a saját nagyszerűségünktől. Megjegyzem, ha egy magyar írna így a magyarokról, öt percen belül le lenne hazaárulózva.

Gerald Durrell Korfu-trilógiájában az a rettenetes, hogy az ember folyton megéhezik tőle: tele van ugyanis a szeretnivalóan szétszórtnak ábrázolt, ámde a konyhaművészet terén csodákra képes Durrell mama főztjének leírásaival. A Dining with the Durrells című kötetben David Shimwell arra vállalkozott, hogy a család még élő tagjainak, valamint a családi receptkönyveknek a segítségével azonosítson néhányat a felemlegetett fogások közül, és megossza azok receptjét az olvasóval. Természetesen mindezt család- és kultúrtörténeti kontextusba ágyazva, bőségesen megszórva Geraldtól származó idézetekkel és parafrázisokkal. Talán ez utóbbi tény volt az, amiért nem tudtam feltétlenül lelkesedni a kötetért. Vagy talán az, hogy nincs benne a Madrasz Csodája receptje? Néhány receptet azért szeretnék kipróbálni belőle.

Ennyire futotta a januárból. Ti mit olvastatok?