Az vagy, amit olvasol - nyugtalanító, nem?


Mostan akkor legyen egy olyan, hogy metaposzt az olvasnivalóimról és rólam, mert olyan még nem volt. Meg mert hetek óta próbálok összehozni egy épkézláb könyves posztot, de olyan az agyam, mint egy lyukas mogyoró.

Nem olvasok részrehajlóan, legalábbis zsáner tekintetében nem. Időnként valamelyik ismerősöm ingatja a fejét egy sort, miszerint, hihetetlen, hogy én milyen sokféle könyvet olvasok (a feje feletti gondolatbuborékban: "amatőr" - ő bezzeg specializálódott), hogy van nekem erre időm (ugyanott: "naplopó, bölcsész"). Erre azt tudom mondani, hogy gyógyíthatatlanul kíváncsi vagyok, rettentő gyorsan olvasok, és hogy valami elképesztő, mennyi ideje van az embernek, ha nincs élete.

Innen: nawasaka.tumblr.com
Nem értek egyet azokkal, akik szerint csak az a jó könyv, amely ezer százalékig eredeti, de minimum  kikezdhetetlenül és következetesen logikus a cselekménye, és minden szereplője ésszerűen épp úgy viselkedik, ahogy az az adott helyzetben a legmegfelelőbb és leglogikusabb lenne. Már az eredetiség kérdésénél elakadok, főleg ha belegondolok, hogy a klasszikus irodalom jelentős százaléka Biblia-fanfiction. Shakespeare a sztorijai legnagyobb részét Chaucertől és Plutarkhosztól kölcsönözte, cserébe viszont 7000 kifejezéssel gazdagította az angol nyelvet. Köztük például azzal, hogy "könyökölni". Ami a többi elvárást illeti: had kacagjak már, emberek. 

Szóval, biztos léha vagyok és igénytelen, de ha van a történetben egy követhető logikai lánc, és az ebben található esetleges lyukak kisebbek az Enterprise űrhajónál, illetve ha a cselekmény mentes a dramaturgilag megkérdőjelezhető elemektől, akkor esélyes, hogy én elégedett leszek.

Mi tagadás. Innen: barnesandnoble.com
Ami inkább döntő számomra egy könyvvel kapcsolatban, az a szereplőgárda és a narráció stílusa. A jó szereplő több dimenziós, vagy legalább van benne potenciál a több dimenziósságra; ha egy dimenziós, legalább legyen markáns. Stílus tekintetében a gyengéim a jól eltalált leíró részek, a verbális humor és az (ön)irónia, illetve ezek bármilyen arányú keveréke. Ha valaha valaki elolvasta a kedvenc szerzőim listáját, és aztán feltette a kérdést, hogy ezt így együtt mégis hogy a fenébe, akkor itt a válasz - így.

A horog, amivel garantáltan meg lehet fogni: a bizarr. Komolyan. Ígérj be nekem valami szokatlant vagy meghökkentően összepárosítottat,  és esélyes, hogy rohanok elolvasni. Kalitkában lakó üvegnyúl. Királypingvin és az ukrán szervezett bűnözés. Beszélő kutya és kísértet nyomoz. Ortodox zsidó maffia Alaszkában.  Disztópia és plüssállatok. Életre kelő festmények Skóciában, steampunk harci napernyők, mágikus bűnügyi helyszínelés, tudományos igényű boszorkányok a tajgán, francia impresszionista festők a párizsi csatornarendszerben, satöbbi, satöbbi. És most csak a 2014-es olvasmánylistából válogattam. Egy frappáns ötletért megbocsátok olyasmit is, ami egyébként lehúzná a könyvet.

Rossz szokásaimnak se szeri, se száma. Az egyik legidegesítőbb az, hogy nem tudok ellenállni a sorozatoknak: ha valami tetszik, akkor el kell olvasnom az összes részét, azonnal, egymás után, emésztési szünet nélkül. Utána persze masszív elvonási tünetektől szenvedek és/vagy a falat kaparom, amíg meg nem jelenik a következő kötet. A másik legidegesítőbb az önkontroll teljes hiánya azon a téren, hogy mikor kellene esténként abbahagyni az olvasást.

Innen: someecards.com
És mert akkor vagyok a legboldogabb, ha mást is belerángathatok: Nita posztja ugyanebben a témában, illetve talán várható Amadeáé is

Megjegyzések