Az vagy, amit olvasol - nyugtalanító, nem?

Mostan akkor legyen egy olyan, hogy metaposzt az olvasnivalóimról és rólam, mert olyan még nem volt. Meg mert hetek óta próbálok összehozni egy épkézláb könyves posztot, de olyan az agyam, mint egy lyukas mogyoró.

Nem olvasok részrehajlóan, legalábbis zsáner tekintetében nem. Időnként valamelyik ismerősöm ingatja a fejét egy sort, miszerint, hihetetlen, hogy én milyen sokféle könyvet olvasok (a feje feletti gondolatbuborékban: "amatőr" - ő bezzeg specializálódott), hogy van nekem erre időm (ugyanott: "naplopó, bölcsész"). Erre azt tudom mondani, hogy gyógyíthatatlanul kíváncsi vagyok, rettentő gyorsan olvasok, és hogy valami elképesztő, mennyi ideje van az embernek, ha nincs élete.

Read More

Sok könyvnek sok az alja

A mai grátisz jótanács: ha valaha is nagyon unatkoznátok, és arra gondolnátok, hogy időtöltésül random böngészitek egy kicsit az Amazont – ne tegyétek. Nemcsak mert sosem kapjátok vissza azt az elvesztegetett órát az életetekből, hanem azért is, mert az emberi agyat még mindig nem lehet tartós egészségkárosodás nélkül kihipózni.

Aki ismer, azt tudja, hogy nem szoktam elszaladni az elsőre kissé agybetegnek tűnő, abszurd humorú (vagy csak szimplán abszurd) dolgok elől. Végülis Plants vs Zombies-t játszom, kétszer véginéztem a robotsárkányos Sherlock Holmes-feldolgozást (oké, egyszer végignéztem, másodszor elaludtam rajta, míg a barátaim néma döbbenettel függtek szemeikkel a képernyőn), és azon kevesek egyike vagyok, akik tényleg szeretnének egy példányt a megejtő című I Could Pee on This, And Other Poems by Cats című verseskötetből.

Szóval szeretem azt hinni, hogy én már semmin nem fogok meglepődni. Oké, szerettem azt hinni, de aztán, ugyebár, meghoztam ez a kolosszálisan rossz döntést az Amazonon való szörfözésről, és találtam pár egészen egyedi alkotást.

Figyelem! Tovább olvasni csak saját felelősségre...

Read More

A rajzszén veszélyes állat

“Imagination is the real and eternal world of which this vegetable universe is but a faint shadow.” - William Blake

Valamikor 1989 és 1991 között a királyi tévében bemutatták A hegy gyomrában című 8 részes új-zélandi ifjúsági horrorkalandsorozatot. Ha valakinek a címről nem ugrana be: ez volt az a sorozat a frusztráló, telepatikus ikerpárral, a piros és kék színű világító kristályokkal és az űrből érkezett, világuralomra törő spagetti-emberekkel, akiktől minden jóérzésű gyermeket a frászt tördelt. Na, ha valaki esetleg további telepatikus ikrekre vágyna, akik megmentik a világot, akkor itt van a neki való szellemi táplálék – ráadásul jóval kevésbé ijesztő változatban.

Ha valaki netán arra kíváncsi, hogy miért kezd bele valaki az én koromban egy ifjúsági fantasy-sorozatba, annak először is azt válaszolnám, hogy ez egy rendkívül hülye kérdés, másodszor azt, hogy csak, harmadszor pedig azt, hogy aki nem kíváncsi egy olyan fantasyre, akinek a két szerzője közül az egyik angol irodalmat és kreatív írást oktat az egyetemen, a másik pedig hosszú ideig volt kitéve olyasmiknek, mint a Doctor Who, az egészen egyszerűen nem tudja, hogy kell élni.

Read More

A brit, aki kényelmetlenül sokat tudott

Ford Madox Ford: Parade's End (BBC Books, 2012)

"Parade's End is virtually alone of the male writing of the 1920s in affirming the ascendance of women and advocating a course of graceful withdrawal from dominance for men."

--- David Ayers

Nem is tudom, hol érdemes elkezdeni egy bejegyzést a Parade's End-ről. Talán a felszínes tényeknél. 
Igen viharos volt a viszonyom ezzel a könyvvel. Egyfelől, mert akkora, mint egy tégla, így igen nehéz magaddal hurcolászni, de egy idő után már az is kihívást okoz, hogy az olvasása közben milyen testhelyzetet vegyél fel. Másfelől mert tele van olyan szavakkal, amiket szerintem utoljára kb. Ford használt egy irodalmi narratívában. Harmadfelől mert a szorgosan alkalmazott stream of consciousness technika illetve a szintén gyakori időbeli ugrások miatt tíz körömmel kell kapaszkodni olvasás közben, nehogy lemaradj. Többek közt ezen okokból rendszeres időközökben az agyamra ment a könyv, ilyenkor marokszámra pörgettem át a lapokat, csak hogy egy kis szünet után visszatérjek ugyanarra a pontra, és mély élvezettel olvassam el azt, amit az imént agresszívan átlapoztam. Szóval így valahogy.

De megéri. Mármint az összes szenvedés. Kapsz érte jó szereplőket - igazi, háromdimenziós, szerethető-utálható szereplőket - egyszerre fogod szeretni és utálni őket, csak szólok -  társadalomrajzot és társadalomkritikát egyszerre, lövészárok-lélektant, oldalakon át tartó filozofálgatást, aprólékos, bonyolult nyelvezetet, meg ilyesmiket.

Nem fogsz kapni romantikát  - vagy legalábbis nem annyit, mint amennyit feltételeznél a fülszöveg alapján -, és pörgős cselekményt sem. Bocs. De jobb az ilyesmit előre elmondani.

Read More

Good fair és más hasonlók

A legutolsó bejegyzésem minden idők legalacsonyabb olvasottságát produkálta, úgyhogy ezennel felhatalmazva érzem magam rá, hogy arról írjak, amiről csak akarok. Úgy kell nektek.

És amiről írni akarok: könyvfeszt, valamint előrehaladásom a Benedict Cumberbatch Irodalmi teljesítménytúra listán.

Read More

Világvége, de most repülővel

És kérem szépen, megkaptam az első építő jellegű kritikákat. Ez mérföldkő. Kedves cimborám, Laci szerint csupa olyan könyvről írok, amiket rajtam kívül senki nem olvasott, így senki nem tud hozzászólni. Jogos, de az ízlésemmel nem tudok mit csinálni. Anya szerint viszont - igen, én kikérem anyám véleményét, lehet kacarászni - jó, jó, de ebből nem tudom meg, hogy én el akarom-e olvasni ezt a könyvet. Szintén jogos. Egyelőre nem tudok vele mit kezdeni. Gondolom, megpróbálhatnék kedvcsináló jellegű bejegyzéseket írni, de fogalmam sincs, hogy kéne nekiállni, így egyelőre marad a magam szétszórt stílusa. 

Akárhogy is, a mai könyv Peter Heller The Dog Stars című posztapokaliptikus regénye, amely magyarul a Maxim kiadónál jelen meg, Kutya csillagkép címen. Nem vagyok túl járatos ebben a témakörben, de azért olvastam Merle-től a Malevilt, illetve Az út is megvolt Cormac McCarthy-tól. Heller könyvét főleg az utóbbival szokás (előnytelenül) összehasonlítani, már csak azért is, mert még élénkebben él az olvasóközönség emlékezetében, mint a Malevil. Erről az összehasonlításról még lesz szó.

Read More

Többekről távirati stílusban

Rettenetes elhanyagoltam a blogot, és most is csak távirati stílusban térek vissza. Néhány könyv ugyan megérdemelne egy-egy hosszabb bejegyzést, de a blogmúzsa gyanúsan hallgat. Talán azért morcos, mert még mindig nem tudom a nevét. Van egyáltalán a bloggereknek múzsája? Védőszentje? Kabalaállata? Én mondom, valamijük kellene, hogy legyen.

Akárhogy is, nézzük a november közepétől január közepéig terjedő időszak termését.

Read More