Ugrás a fő tartalomra

Kiemelt

néhány könyv januárból

Új taktikám, hogy rendszeres írásra szoktassam magam: a havi mazsolázó. Nem az összes, amit a hónapban olvastam, de néhány, amiről van mit mondanom. A folytatásban szó lesz egy századfordulós kanadai szerző biográfiájáról, egy memoársorozatról, amely az ötvenes évek Londonjának kikötői negyedébe kalauzolja az olvasót, egy háborús regényről amelynek a szerzőjét nálunk csak úgy ismerik, "ja, aki a Lassie-t írta", a svéd néplélekről és egy indiai-brit-görög receptgyűjteményről. Mindez természetesen a szokásos, a témához zavarbaejtően nem kapcsolódó fejléckép kíséretében.  Az új évbe Mary Henley Rubio Lucy Maud Montgomery-ről írott monumentális monográfiája vezetett át. Rubio tudományos munkásságának Montgomery áll a középpontjában, részt vett az írónő naplóinak sajtó alá rendezésében, kritikai kiadások és esszékötetek szerkesztésében. Ezt a kötetet húsz esztendei kutatással alapozta meg, az eredmény pedig lenyűgöző - még ha nem is feltétlenül olvasóbarát. A kép, ami kötetből kir

a svéd közmondások igazságáról


ETA: I sincerely apologize for all the people from Sweden who probably found this post via Google because I chose a funny Swedish proverb as the motto for my post. Or because I mentioned Selma Lagerlöf, whose works I've loved so far. The post, if you want to know, is about why is it stupid to argue about who wins the Nobel Prize for Literature. I hope I at least spelled your proverb correctly. Go, Sweden! 

Mottó mára: "Smaken är som baken, delad."

Figyelem már pár éve a mindenféle irodalmi díjak körül rendszeresen fel-feltámadó biliviharokat - de csak messziről -  messziről. Mostanra sikerült egy Álláspontot kialakítanom velük kapcsolatban.  Mégpedig: vitatkozhatunk napokig azon, hogy de ő miért, de miért most, de miért azért, ésatöbbi, de egyrészt: kinek van ennyi energiája? Másrészt meg, figyelj, ha ez a pali hajlandó egy kazal pénzt adni egy írónak jutalmul egy általad fércműnek tartott írásért, az az ő baja, nem?

innen
Persze megértem, hogy az irodalmi Nobel-díj mindig nagy indulatokat kavar, elvégre az "a" Nobel. Vagyis egy különösen nagy kazal pénz, plusz presztízs. Bonyolítja a dolgot, hogy a díj odaítélésének szempontjai elég nehezen egyeztethetőek össze: ne életművet ismerjen el, hanem egyes műveket, de az elismerés járuljon hozzá az életmű továbbfejlesztéséhez. Nem baj, ha nem új, ha napjainkban is van jelentősége, de az ég szerelmére, nehogy politikai állásfoglalást lehessen belőle kiolvasni. De azért tanúskodjon nemes szemléletmódról, akármi is az. A forma és az ábrázolásmód lehet újító, de azért az átlagolvasó is értse világosan, mit akart mondani a költő. A díj nyisson új kultúrkörök felé, de nehogy túl PC legyen, mert... politika. Szóval le a kalappal a Nobel-bizottság előtt - én el nem vállalnám ezt a melót.


Biztosan nem a Nobel-kompatibilitás járt az eszemben, amikor kamaszként rátaláltam William Butler Yeats életművére, és minden füzetmargóm tele volt a verseiből vett idézetekkel. Pont nem érdekelt, mit akart mondani a költő, az érdekelt, amit én kiolvasok belőle - pedig Barthesről akkor még nem is hallottam. (Yeats egyébként meglepően jól passzolt Tolkienhez, aki akkoriban szintén elég nagy szerelmem volt - Tolkien maga ettől a megállapítástól valószínűleg kicsit ideges lett volna.) Selma Lagerlöfről sem a díj jut eszembe először, hanem hogy egyetlen nap alatt olvastam ki a Jeruzsálemet, és gratuláltam magamnak, amikor rájöttem, hogy a Nils Holgersson csodálatos utazása lúdjainak nevei finn számnevek. Kipling orvul lírai prózája (na meg A magányosan sétáló macska) mellett időtálló bölcsességeivel lopta magát a szívembe. ("Mindig tarcsad magad távol egy férfitul, akinek a fölpumpált szerelme lehorgadt. Olyan az akkor, mint a hülye." - Kipling meg Mikszáth Kálmánnal jött volna ki jól.) Szvetlana Alekszijevicset, aki kötelességének tartja írni, kötelességemnek tartom olvasni, és egyáltalán nem esik nehezemre. Titokban tapsoltam Bob Dylan elismerésének, de hát én már vagy húsz éve versként olvasom Bródy János és Cipő dalszövegeit is. Ishiguro - A napok romjait két nap alatt kiolvastam, Az eltemetett óriást egy éve olvasom, és még nem tartok benne sehol. Díj ide vagy oda, nem bírtam megszeretni Hemingway-t - látom, hogy jó író, és mégsem. Szóval nem hiszem, hogy ezen múlna a dolog.

De azért be lehet engem is palizni ezekkel a díjakkal - van vagy egy tucat szerző, aki részben azért van nálam várólistán, mert mégiscsak Nobel-díjas, illene már olvasni tőle valamit. Elég ciki, hogy Tagore nekem még mindig csak egy sétány. Azt hiszem, előreveszem a bakancslistán.

Kommenteljetek vadul saját irodalmi Nobel-élményeitekről. Kit szerettek? Kibe tört bele a bicskátok? Kitől olvastatok csak azért, mert Nobelt-díjas? Szükség van egyáltalán az irodalmi Nobelre? A Petőfi Rádióban a múlt héten arról faggatták a népeket, hogy hogyan mosnak, úgyhogy talán az én kérdéseimre is érkeznek válaszok.

Megjegyzések