ETA: I sincerely apologize for all the people from Sweden who probably found this post via Google because I chose a funny Swedish proverb as the motto for my post. Or because I mentioned Selma Lagerlöf, whose works I've loved so far. The post, if you want to know, is about why is it stupid to argue about who wins the Nobel Prize for Literature. I hope I at least spelled your proverb correctly. Go, Sweden!
Mottó mára:
"Smaken är som baken, delad."
Figyelem már
pár éve a mindenféle irodalmi díjak körül rendszeresen fel-feltámadó
biliviharokat - de csak messziről - jó messziről. Mostanra
sikerült egy Álláspontot kialakítanom velük kapcsolatban. Mégpedig:
vitatkozhatunk napokig azon, hogy de ő miért, de miért most, de miért azért,
ésatöbbi, de egyrészt: kinek van ennyi energiája? Másrészt meg, figyelj, ha ez
a pali hajlandó egy kazal pénzt adni egy írónak jutalmul egy általad fércműnek
tartott írásért, az az ő baja, nem?
Persze
megértem, hogy az irodalmi Nobel-díj mindig nagy indulatokat kavar, elvégre az
"a" Nobel. Vagyis egy különösen nagy kazal pénz,
plusz presztízs. Bonyolítja a dolgot, hogy a díj odaítélésének szempontjai elég
nehezen egyeztethetőek össze: ne életművet ismerjen el, hanem egyes műveket, de
az elismerés járuljon hozzá az életmű továbbfejlesztéséhez. Nem baj, ha nem új,
ha napjainkban is van jelentősége, de az ég szerelmére, nehogy politikai
állásfoglalást lehessen belőle kiolvasni. De azért tanúskodjon nemes
szemléletmódról, akármi is az. A forma és az ábrázolásmód lehet újító, de azért
az átlagolvasó is értse világosan, mit akart mondani a költő. A díj nyisson új
kultúrkörök felé, de nehogy túl PC legyen, mert... politika. Szóval le a
kalappal a Nobel-bizottság előtt - én el nem vállalnám ezt a melót.
Biztosan nem
a Nobel-kompatibilitás járt az eszemben, amikor kamaszként rátaláltam William
Butler Yeats életművére, és minden füzetmargóm tele volt a verseiből vett
idézetekkel. Pont nem érdekelt, mit akart mondani a költő, az érdekelt, amit én
kiolvasok belőle - pedig Barthesről akkor még nem is hallottam. (Yeats
egyébként meglepően jól passzolt Tolkienhez, aki akkoriban szintén elég nagy
szerelmem volt - Tolkien maga ettől a megállapítástól valószínűleg kicsit
ideges lett volna.) Selma Lagerlöfről sem a díj jut eszembe először, hanem hogy
egyetlen nap alatt olvastam ki a Jeruzsálemet, és gratuláltam
magamnak, amikor rájöttem, hogy a Nils Holgersson csodálatos utazása lúdjainak
nevei finn számnevek. Kipling orvul lírai prózája (na meg A magányosan
sétáló macska) mellett időtálló bölcsességeivel lopta magát a szívembe.
("Mindig tarcsad magad távol egy férfitul, akinek a fölpumpált szerelme
lehorgadt. Olyan az akkor, mint a hülye." - Kipling meg Mikszáth
Kálmánnal jött volna ki jól.) Szvetlana Alekszijevicset, aki kötelességének
tartja írni, kötelességemnek tartom olvasni, és egyáltalán nem esik nehezemre.
Titokban tapsoltam Bob Dylan elismerésének, de hát én már vagy húsz éve
versként olvasom Bródy János és Cipő dalszövegeit is. Ishiguro - A
napok romjait két nap alatt kiolvastam, Az eltemetett óriást
egy éve olvasom, és még nem tartok benne sehol. Díj ide vagy oda, nem bírtam
megszeretni Hemingway-t - látom, hogy jó író, és mégsem. Szóval nem
hiszem, hogy ezen múlna a dolog.
De azért be
lehet engem is palizni ezekkel a díjakkal - van vagy egy tucat szerző, aki
részben azért van nálam várólistán, mert mégiscsak Nobel-díjas, illene
már olvasni tőle valamit. Elég ciki, hogy Tagore nekem még mindig csak
egy sétány. Azt hiszem, előreveszem a bakancslistán.
Kommenteljetek
vadul saját irodalmi Nobel-élményeitekről. Kit szerettek? Kibe tört bele a
bicskátok? Kitől olvastatok csak azért, mert Nobelt-díjas? Szükség van
egyáltalán az irodalmi Nobelre? A Petőfi Rádióban a múlt héten arról faggatták
a népeket, hogy hogyan mosnak, úgyhogy talán az én kérdéseimre is érkeznek
válaszok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése