Mert ha én tervezek...

No hát, három hónap úgy elrepült, mint a pinty, én meg gazdagabb lettem egy tanulsággal, miszerint: ha arra vársz az írással (bármi megírásával, vagy még inkább: bármivel), hogy előbb majd jól befejezed minden más teendődet, egy francos sort nem fogsz többet leírni, az garantált.

Amúgy meg az van, hogy továbbra sincs ihletem a retró meseposzt megírásához, de reménykedjünk, hogy egyszer majd lesz (hihihi, hahaha). De hogy felrázzam magam a tespedésből, megosztok veletek néhány teljesen összefüggéstelen gondolatot az idei olvasmányaimmal kapcsolatosan, csak mert... csak. Hogy ne unatkozzatok. Vagy hogy öt nap nonstop bejgli- és zserbópusztítás után végre valami konstruktívat is csináljak. Igen, ez sokkal jobban hangzik.

Louisa May Alcott tudott
valamit. Kép innen.

Idén kevesebbet olvastam, mint tavaly, ami remek, mert a tavalyi összoldalszám még szerintem is túlzás volt (mások véleményét e tárgyban talán hanyagoljuk). Az új beszerzéseket számoltam ugyan, de most először, így legalább ez az összehasonlítás nem nyomaszt. Maradjunk annyiban, hogy a végső szám elég nyomasztó, és hogy most már tényleg le kell állnom, mert már szó szerint nem fér be több könyv a lakásba. Ezt értsétek úgy, hogy azért vettem egy új, nagyobb dohányzóasztalt, mert a régin már nem fértek el azok a könyvek, amelyek azért kerültek oda, mert már nem fértek fel a polcokra.

Az év egyik legmaradandóbb könyves élményének a Je suis snob című kihívás bizonyult, amelyre épelméjűségi okokból együtt neveztünk be Algernonnal és Lancasterrel, mégpedig közös listával, mert a nyomor szereti a társaságot. Sokat sírtunk, de nem annyit, mint Nita, akit szintén rávettünk a nevezésre, és arra is, hogy mi állíthassuk össze az ő listáját is. Ez a lista aztán annyira aljasra sikerült, hogy ha Nitának nem lenne ennyire jó természete, szerintem simán belökött volna minket az első villamos alá. A kihívás amúgy két éves, szóval a java még hátravan.

Az idei év egyik irodalmi monomániája Sárközi Márta volt, akiért egyrészt azért kell feltétel nélkül rajongani, mert ő fordította a legkedvesebb könyvemet, másrészt azért, mert roppantul szellemes, harmadrészt, mert hogy a jó életbe lehet nem rajongani érte?

© Porpánczy Zoltán

A másik (kisebb) monománia, legnagyobb meglepetésemre, Jókai Mór lett. Ez részben annak a folyománya, hogy lelkesen haladok előre a Tarján-féle 303 magyar regény, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán, amelyen a fent említett szerző több könyvvel is képviselteti magát. Annyi történt csupán, hogy miután ezekkel végeztem, nem álltam meg. Emberek, Jókai vicces. Mármint, ezt eddig is tudtam, de, hogy Franco Provolonét idézzem, nem sejtettem.

Mindenkinek ajánlom továbbá Porpánczy Zoltán tervezőgrafikus plakátsorozatát, a Napi Jókait. Mert ez itt a reklám helye, és mert megérdemli.

Frankfurt. Frankfurt idén is roppant tanulságos volt. Remek szatyrokat zsákmányoltam például, nem robbant fel a fejem, a vámmentes boltban pedig vettem egy akkora Toblerone szeletet, hogy azzal már az ajtót is ki lehetne támasztani. Kereszthuzatban. Csupa pozitívum. Beszereztem továbbá egy újabb remek kötetet az Angol Színház előtti könyvcsere-dobozból: ezt ni.

Igen. Jól látjátok. Ez egy kisvárosi cozy mistery, amelyben két macska és egy corgi nyomoz. Úgy érzem, ezzel 2016-ra is bebiztosítottam a megfelelő miafészkesfrancvoltez-szintet.

Amúgy rengeteg csudijó könyvet olvastam idén, komolyabbat és könnyedebbet egyaránt. Gondoltam, hogy kiemelek párat, de szokás szerint nem tudok választani, mert mindegyiket más miatt szerettem jobban a többinél (copyright: Molnár Éva). A pocsékságok listáját a Darkfever és a Perfect Chemistry vezeti - mindkettő a remek kis előítélet-döntögető listánkon szerepelt (ld. fent), és hadd mondjam el, hogy egyik sem döntötte le egyetlen előítéletemet sem. Az irodalmi berkek idei legnagyobb pocséksága azonban vitán felül az, hogy Terry Pratchett meghalt. Figyelemreméltó, hogy ezt most így le tudtam ide írni, mert amúgy ezzel kapcsolatosan mély tagadásban élek. Tudom, vannak ennél nagyobb traumák is a világon, de azért nekem ez is fájt.

Igazából ezt egy vicces évértékelő posztnak szántam, de így visszaolvasva, úgy látom, kilométerekkel mellélőttem. Sebaj, a retró meseposzt jobb lesz! :)

Ja, igen, a jövő évi könyves fogadalom. Végre elolvasom a hivatalos Gerald Durrell-életrajzot!