Apokalipszis, nem most

Neil Gaiman - Terry Pratchett: Good Omens (HarperTorch, 2006)

’You're Hell's Angels, then? What chapter are you from?'
’REVELATIONS, CHAPTER SIX.’ 

 --- Death, Good Omens

 Ez az a könyv, amiről a Lena nevű felhasználó a Goodreads-en azt írta, hogy nehéz nem szeretni egy könyvet, ami arról szól, hogy kerülnek veszélybe az Armageddonról szőtt tervek, mert egy kelekótya sátánista apáca elkeveri az Antikrisztust.

Ez egyébként így van. Megvan benne Sir Terry abszurd humora, Neil Gaiman narratíváinak kaján sötétsége és mindkettejük vonzódása az agyahagyott alaphelyzetekhez. Utóbbi alaphelyzet jelen esetben az alábbi.

Aziraphale, egy angyal, és Crowley, egy démon, hatezer éve dekkolnak a Földön az emberek között. A feladatuk legjobb képességeik szerint befolyásolni az emberiséget, ki-ki a maga természete szerint, és készülni az utolsó ítéletre. Nem, várjatok. Az Utolsó Ítéletre. A gond csak az, hogy hatezer földi év távlatából a Pokol és a Menny egyaránt kissé unalmasnak tűnik. Így aztán azon a napon, amikor a Sátán Freddie Mercury hangján felbúg Crowley autórádiójából, és megerősíti, hogy nemcsak hogy közel az Ítélet Napja, de Crowley-nak egyenesen kulcsszerepe van a tervekben, az utóbbi nem repes éppen az örömtől. Márpedig félszívvel csak félmunkát lehet végezni...

És ez még csak az első két fejezet. A többit olvassátok el magatok. 




A kötet erőssége a hatásos és szórakoztató alaphelyzeten túl a főszereplő angyal-démon duó: Aziraphale és Crowley hatezer év alatt amellett, hogy kifejezetten bennszülött (emberi) szokásokat vesznek fel, azt a fajta barát/ellenség viszonyt építik ki, amelyben egymás bosszantása kifejezetten a rokonszenv jele. Sose árt, ha van kinek panaszkodni arról, hogy mennyire hibbantak a kollégáid és már megint milyen hülye ötlete támadt a főnöknek, pláne ha közben be lehet rúgni. Szintén nagyon szórakoztatóak az egyetemes és emberi természetről szóló eszmefuttatások, a legjobb pratchetti hagyományok szerint. Az Apokalipszis Négy Lovasának adaptálása a huszadik századra pedig egyszerre morbid, találó, vicces és egy egészen kicsit kétségbeejtő.* Ez a történetszál amúgy inkább Gaiman, mint Pratchett, kivéve természetesen a Halált.

Ami nálam levont valamennyit az élvezetből, az egyrészt azon szereplők hosszú sora volt, akik bár mindannyian szórakoztatóak és többnyire szerethetőek voltak, de nem igazán lehetett tudni, hogy a jelenlétük miféle pluszt ad a cselekményhez. A másik Adam és kis csapata folytonos filozofálgatása volt, a harmadik pedig a lábjegyzetek. Pratchett lábjegyzet-fétisétől néha idegbajt kapok. Néha rendkívül hasznosak, néha azonban az embernek az az érzése támad, hogy amit a szerkesztő kihúzott a szövegből azzal, hogy remek anyag, de érdemesebb lenne egy későbbi műben kibontani, azt Sir Terry visszacsempészte a lábjegyzetekben.

Ezek miatt gondolom úgy, hogy inkább haladó Pratchett- és Gaiman-olvasóknak ajánlanám a könyvet. Ha már ismered és szereted a szerzőket, könnyen túlteszed magad ezeken a bökkenőkön, mert tudod, hogy amit csomagban kapsz, az megéri. Egy kezdő esetleg feladhatja, még mielőtt megérintené a kötet szelleme. És az bizony nagy kár lenne.**

*Pöpec fanart az Apokalipszis Négy Motorosáról (© Aviv Or)

** A könyv magyarul is olvasható Elveszett próféciák címen, bár azt hallottam, a fordítás nem az igazi. Rátok bízom.