Robert Holdstock: Mitágó-erdő (Gabo, 2013)
Ez a könyv. A bennem lakó bölcsész úgy van vele, mint a macska, amelyik egy macskamenta-ágyásra bukkan: legszívesebben dorombolva belehemperegne. (Eredetileg a szalonképtelenebb "kutya és a séta közben talált galambtetem" analógiát terveztem használni - keskeny a határ a kettő között.)
Nem csoda, hogy ez a regény a Brit-szigeteken született, ott, ahol a feltételezett szakrális vonalak mentén még mindig állnak a kőmenhirek és a monumentális földsáncok, tökéletesen megférve a római kori provinciák határfalaival és a középkorból fennmaradt masszív sövényekkel, és ahol a viking, kelta, szász és normann legendavilág az évszázadok során folyamatosan újrateremtette és a maga képére formálta a kollektív emlékezet mélyén élő közös archetípusokat. És újrateremti most is, mert a Mabinogion, az Ulster-ciklus, a Lebor Gabála Érenn, Geoffrey of Monmouth és Walter Scott (és most csak a közismertebbeket említettem) egyenesen vezet Tolkienig (aki az óangol és kelta irodalomból kiindulva Anglia elveszett ősmitológiáját indult újrateremteni, és csak mellesleg jutott el A Gyűrűk Uráig), Holdstockig és sok más, előttem nagyrészt ismeretlen szerzőig. És ha hozzávesszük, hogy a Mabinogiont és a többit már a kora kereszténység írástudói rögzítették és minden bizonnyal formálták is lejegyzés közben, elgondolkodhatunk azon, mi veszhetett el az írásbeliség előtti őskelta-, vagy mit ne mondjak, annál is korábbi, középső kőkorszakbeli orális kultúrából. Kevés kultúrában maradtak fel ennyire erőteljesen a korábbi korok legendái - mi, magyarok, szinte mindent elvesztettünk, ami a vándorlások kora előtt történt, és nem tartottunk meg semmit azoknak a népeknek a szellemi hagyatékából sem, akik előttünk éltek a Kárpát-medencében. Persze azért nekünk is vannak olyan népmesei alakjaink, akik közös, mondhatni, interkulturális archetípusokon alapulnak - az álruhás igazságtevő nemes vagy a legerősebb vitéz -, de ezek már újkori változatok.
