Valami jár a fák tövén - Robert Holdstock: Mitágó-erdő



Robert Holdstock: Mitágó-erdő (Gabo, 2013)

Ez a könyv. A bennem lakó bölcsész úgy van vele, mint a macska, amelyik egy macskamenta-ágyásra bukkan: legszívesebben dorombolva belehemperegne. (Eredetileg a szalonképtelenebb "kutya és a séta közben talált galambtetem" analógiát terveztem használni - keskeny a határ a kettő között.)

Nem csoda, hogy ez a regény a Brit-szigeteken született, ott, ahol a feltételezett szakrális vonalak mentén még mindig állnak a kőmenhirek és a monumentális földsáncok, tökéletesen megférve a római kori provinciák határfalaival és a középkorból fennmaradt masszív sövényekkel, és ahol a viking, kelta, szász és normann legendavilág az évszázadok során folyamatosan újrateremtette és a maga képére formálta a kollektív emlékezet mélyén élő közös archetípusokat. És újrateremti most is, mert a Mabinogion, az Ulster-ciklus, a Lebor Gabála Érenn, Geoffrey of Monmouth és Walter Scott (és most csak a közismertebbeket említettem) egyenesen vezet Tolkienig (aki az óangol és kelta irodalomból kiindulva Anglia elveszett ősmitológiáját indult újrateremteni, és csak mellesleg jutott el A Gyűrűk Uráig), Holdstockig és sok más, előttem nagyrészt ismeretlen szerzőig. És ha hozzávesszük, hogy a Mabinogiont és a többit már a kora kereszténység írástudói rögzítették és minden bizonnyal formálták is lejegyzés közben, elgondolkodhatunk azon, mi veszhetett el az írásbeliség előtti őskelta-, vagy mit ne mondjak, annál is korábbi, középső kőkorszakbeli orális kultúrából. Kevés kultúrában maradtak fel ennyire erőteljesen a korábbi korok legendái - mi, magyarok, szinte mindent elvesztettünk, ami a vándorlások kora előtt történt, és nem tartottunk meg semmit azoknak a népeknek a szellemi hagyatékából sem, akik előttünk éltek a Kárpát-medencében. Persze azért nekünk is vannak olyan népmesei alakjaink, akik közös, mondhatni, interkulturális archetípusokon alapulnak - az álruhás igazságtevő nemes vagy a legerősebb vitéz -, de ezek már újkori változatok.

Share:

Apokalipszis, nem most


Neil Gaiman - Terry Pratchett: Good Omens (HarperTorch, 2006)

’You're Hell's Angels, then? What chapter are you from?'
’REVELATIONS, CHAPTER SIX.’ 
 --- Death, Good Omens

 Ez az a könyv, amiről a Lena nevű felhasználó a Goodreads-en azt írta, hogy nehéz nem szeretni egy könyvet, ami arról szól, hogy kerülnek veszélybe az Armageddonról szőtt tervek, mert egy kelekótya sátánista apáca elkeveri az Antikrisztust.

Ez egyébként így van. Megvan benne Sir Terry abszurd humora, Neil Gaiman narratíváinak kaján sötétsége és mindkettejük vonzódása az agyahagyott alaphelyzetekhez. Utóbbi alaphelyzet jelen esetben az alábbi.

Aziraphale, egy angyal, és Crowley, egy démon, hatezer éve dekkolnak a Földön az emberek között. A feladatuk legjobb képességeik szerint befolyásolni az emberiséget, ki-ki a maga természete szerint, és készülni az utolsó ítéletre. Nem, várjatok. Az Utolsó Ítéletre. A gond csak az, hogy hatezer földi év távlatából a Pokol és a Menny egyaránt kissé unalmasnak tűnik. Így aztán azon a napon, amikor a Sátán Freddie Mercury hangján felbúg Crowley autórádiójából, és megerősíti, hogy nemcsak hogy közel az Ítélet Napja, de Crowley-nak egyenesen kulcsszerepe van a tervekben, az utóbbi nem repes éppen az örömtől. Márpedig félszívvel csak félmunkát lehet végezni...

És ez még csak az első két fejezet. A többit olvassátok el magatok. 


Share: